2014. december 7., vasárnap

CHAPTER TWENTY-FIVE

Sziasztok!
Elnézést a késésért, most viszont hoztam a részt. Remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást! :) x
__________________________________________________

Kezdett aggasztani, hogy még negyed óra elteltével sem tudtam abbahagyni a sírást, igaz, zokogás helyett már csak halkan pityeregtem. Azt hiszem, most sikerült kiadnom az elmúlt hetekben felgyülemlett feszültséget az Austinnal való veszekedések, valamint amiatt, hogy Wes és Desiree is csalódott bennem - legalábbis én úgy éreztem, habár Wesley nem mutatta jelét, emellett Dess is egyre engedékenyebbé vált és már hajlandó volt szóba állni velem.

És hirtelen úgy éreztem, hogy beszélni akarok Dominicról. Készen állok rá, hogy valakivel megosszam, hogy kiadjam magamból a nem túl kellemes emlékeimet és tapasztalataimat a fiúval kapcsolatban.

- Beszélhetnénk? - tettem fel a kérdést és az ujjaim hegyével letöröltem az arcomat benedvesítő könnyeket. - Szeretnék valamit elmondani.

- Persze drágám, tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz! - biztatott mosolyogva és átkarolva a vállam az egyik székhez vezetett és leültetett.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt nekivágtam volna, hogy kiteregessem a múltam ezen piszkos részletét. - Szóval, három évvel ezelőtt egy másik családhoz kerültem. Kedvesek voltak, de távolságtartóak, sosem kezeltek úgy, mint a másik két gyereküket, Lainey-t és Dominic-ot. A lányuk nem igazán szeretett engem, de Dominic kedvelt. Én akkor 14 éves voltam, Dom pedig 16. Mindig a kedvemben járt, ajándékokat vett, aztán egyik nap, amikor csak mi voltunk otthon, bejött a szobámba. Éppen a házimat csináltam, ő pedig leült mellém, magához húzott és megcsókolt, azt mondta, hogy a barátnője vagyok. Nem tudtam sokat a dologról, de tetszett, ezért beleegyeztem, ő pedig kikötötte, hogy nem beszélhetek róla senkinek, legfőképp a szüleinek nem. Nem sokból állt a kapcsolatunk, csak ölelkeztünk és néha csókolóztunk. De egyik nap, amikor azt hittük egyedül vagyunk otthon, Lainey rajtakapott minket. Eszeveszetten kiabálni kezdett Dominic-kal, aztán nekem esett. Sírni kezdtem, éppen, amikor hazaértek a szüleik, így elkerülhetetlen volt, hogy ki ne tudódjon, mi is történt... Lainey egyébként is beárult volna minket. - Kis szünetet tartottam a mesélésben, most jött a legnehezebb része, ami megbélyegzett az árvaházi dolgozók és mindenki szemében. - Kate és Eric nem voltak dühösek, sokkal inkább csalódottak. Kérdőre vonták Dom-ot és már felkészültem, hogy segítek neki beismerni, amikor a fiú egész egyszerűen letagadta és engem vádolt meg, hogy követelőztem és megfenyegettem, ők pedig hittek neki. Miért is ne hittek volna? A fiuk volt, egyértelmű, hogy az ő pártján állnak, nem pedig egy árva gyerekén. Visszaküldtek az intézetbe, minden figyelmeztetés nélkül. Első este Mrs. Higgins bejött a szobámba és közölte, hogy nagy szerencsém van, amiért a házaspár eltekintett a pertől, de nagyon vigyázzak magamra, hogy ilyen még egyszer elő ne forduljon. Alig értettem belőle valamit, egyedül az járt a fejemben, hogy Dominic elárult - fejeztem be sután és az emlékek felidézése miatt újabb könnyek gyülekeztek a szemem sarkában.

- Jajj, édesem - nyúlt Michele a kezem után, minden mozdulatából és pillantásából sütött a sajnálat és az együttérzés. - Ha tudtam volna...

- Nem akartam, hogy tudd, épp ezért, ami most történt - előztem meg, mielőtt magát kezdte volna vádolni a dologgal.

 - Elmondhattad volna, tudod, hogy meghallgatlak, bármi gondod van, legyen az most vagy a múltban - szorongatta meg az ujjaimat és minden kétség nélkül tudtam, hogy valóban így van. Ez az apró gesztus csak még jobban megerősített abban, amit már eddig is tudtam: Michele és Austin rövid időn belül vált a legfontosabb személlyé az életemben.

- Tudom - vágtam rá hezitálás nélkül, majd - nem tudtam megállni - hozzábújtam a nőhöz és átöleltem a derekát, erősen szorítottam magamhoz és ahogy lehunytam a szemem, egy pillanat erejéig olyan volt, mintha anya tartott volna a kezei között. Aztán ez az érzésem elillant, újra Michele mellett ültem a kanapén és hirtelen kényelmetlenül éreztem magam. Kisvártatva pedig rájöttem, mi ennek az oka.

Olyan érzésem volt, mintha elárultam volna anyát, azzal, hogy így kitárulkoztam Michele-nek és ennyire közel engedtem magamhoz. Persze tudtam, hogy ez butaság és közelről sincs így, de néhány másodperc erejéig mégis teljesen pánikba estem. Nem voltam még felkészülve, hogy elengedjem anyát, hiába fogadtam el a gondolatot, hogy ő már sosem lehet mellettem, nem ölelhet meg és sosem fogja azt mondani, hogy szeret. Nincs is rá szükség, magamtól is tudom. Csak... hiányzik.

Kibontakoztam Michele karjaiból és gyenge, ugyanakkor őszinte mosollyal köszöntem meg, hogy meghallgatott és lelki támaszt nyújtott. - Megkeresem Austin-t - adtam tudtára, mire felragyogott az arca és megértő pillantással noszogatott az ajtó felé.

Mivel a földszinten nem találtam, ezért az emeletre indultam. Ahogy sejtettem, a szobájában bukkantam rá, de közel sem olyan állapotban, ahogy alig negyed órája elhagyta a konyhát. A jókedvének nyoma sem volt, idegesen járkált az ablak előtt és néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha ököllel akarna az üvegre csapni.

- Austin, minden rendben? - szólítottam meg, mielőtt tényleg megtehette volna.

A hangom hallatán leengedte a kezét, de nem fordult felém, helyette lehajtotta a fejét és érhetetlenül mormogott valamit. Ki nem állhattam, amikor ilyen volt, ezért közelebb léptem, hátulról átkaroltam és a hátához préseltem magam.

- Megölöm azt a seggfejet, aki megbántott - nyögte ki nagy sokára, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt az idegességtől. Egy pillanatra megdermedtem és még levegőt venni is elfelejtettem, aztán rádöbbentem, hogy miről beszél. Valószínűleg mindent hallott abból, amit Michele-nek meséltem Dominic-ról. Mindennek fültanúja volt, amit el akartam hallgatni előle, az én és az ő érdekében is, hisz tudtam, hogy így fog viselkedni.

- Felejtsd el Austin, évekkel ezelőtt volt. És amúgy sem érné meg - próbáltam a lelkére beszélni.

- Én is egy hatalmas barom voltam - folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit az imént mondtam neki. - Azt hittem tudod, mit érzek és ennek ellenére is csak játszol velem, hogy élvezed, ahogy szenvedek, miközben emiatt nem akartál kapcsolatot... igaz? - A hangjában önvád és egy kis kétségbeesés keveredett, mintha tartana attól, hogy valami egészen más állt a habozásom hátterében.

Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy tisztázzam a dolgaimat. - Én csak féltem - suttogtam és karjaim még erősebben szorítottam a csípője köré. - Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint Dom, csak... nem akartam, hogy még egyszer megismétlődjön. Nem akarok még egy embert elveszíteni, akit szeretek. - Olyan halkan beszéltem, hogy azt hittem nem is hallotta, de megfordult és két tenyere közé fogta az arcom, amiből világossá vált, hogy nagyon is figyelt rám.

- Teszek róla, hogy ez ne történjen meg, és hogy ezek itt - ujjával végigsimított az arcomon, letörölve a könnyeim, amiket észre sem vettem egészen eddig - csak is örömkönnyek legyenek. - Felém hajolt, egy pillanatig azt hittem, hogy megcsókol, de aztán csak erősen magához szorított, karjai védelmezően fonódtak körém és ebben a pillanatban ez ezerszer jobban esett, mert ebből tudtam, hogy megértette.

Hogy ő is tisztában van vele, mennyit jelent nekem.

2014. november 23., vasárnap

CHAPTER TWENTY-FOUR

Sziasztok! 
Bocsánat, hogy megint kihagytam egy hetet. Nem mondom, hogy nem lett volna időm feltölteni a részt, de valahogy mindig eltolódott, aztán el is feledkeztem róla... de most itt van! Nekem személy szerint nagyon tetszik, szerintem aranyos lett és felszínre kerülnek olyan dolgok, amik fontosak lesznek a jövőben is. Remélem, hogy tetszeni fog! :)
__________________________________________________

Órák óta feküdtünk egymás mellett, hol csókolóztunk, hol csak bámultunk egymás szemébe. Volt, hogy felnevettem, magam sem tudom, mi volt olyan vicces, aztán Austin is csatlakozott és percekig küszködtünk, hogy lecsillapodjunk. Tökéletes délután volt, az első hosszú idő óta, mikor nem rágódtam azon, hogy mit is művelek, csak élveztem a pillanatot.

- És most mi lesz? - fordultam egyszer csak Austinhoz, aki éppen az egyik hajtincsemmel játszott, de a kérdésemre felemelte a fejét és értetlenkedve felvonta a szemöldökét.

- Mivel mi lesz?

- Velünk - válaszoltam, majd felnyomtam magam és hátamat a kanapé karfájának vetve néztem le a fiúra, aki most fejét az ölembe hajtotta. Eleget téve a vágyamnak, a hajába túrtam, ujjaim végigsimították a göndör fürtöket, mire Austin becsukta a szemét és elmosolyodott, ettől pedig az én ajkaimra is kiült egy kis mosoly.

- Mi lenne? A barátnőm vagy, én a barátod és ebben az a különösen jó, hogy akkor csókolhatlak meg, amikor csak akarlak - vont vállat, majd felkönyökölt és közelebb hajolt, mintha bizonyítani akarná az elméletét, de két kezem közé fogva az arcát, megállítottam, rosszalló fejcsóválással kísérve a mozdulatot.

- Nagyon jól tudod, hogy ez nem így van. Attól, hogy én megengedem, ez még ugyanúgy tilos - utaltam a kettőnk között történő dolgokra. Ám úgy tűnt, Austint egyáltalán nem érdekli, hogy éppen most is megszegjük a törvényt, amint rájött, hogy nem tréfának szántam a csók dolgot, valamiféle békés hangulatba zuhant és nyoma sem volt az előző hetek idegességének rajta.

- Nem tudom, hogy mi lesz - szánta rá magát a válaszra. - Lehet, hogy kinyírjuk egymást, ha valamiben nem fogunk megegyezni, ki tudja? - vigyorgott rám, mire élesen beszívtam a levegőt és megforgattam a szemem. - De az a fontos, hogy most itt vagyunk és ezt az időt kell kihasználnunk. És érezd különlegesnek magad, mert te vagy az első lány, akinek ilyen nyálas dolgokat mondok - tette hozzá, csak, hogy megölje a szép pillanatot.

Meglepetten néztem rá. Még nem sokszor hallottam őt ilyen komolynak és őszintének, megint egy újabb oldalát ismerhettem meg. Tetszett, hogy ennyire megnyílik előttem, ettől tényleg különlegesnek éreztem magam, még ha nem is voltam az.

- Tuti, hogy az enyém lesz az utolsó szó a vitákban - jegyeztem meg félvállról, majd fogtam a két joystick-ot és az egyiket odadobtam neki. - És az is, hogy most lealázlak bármilyen játékban!

 Austin szemében játékos fény villant, majd ülő helyzetbe tornázva magát, azonnal válaszolt a kihívásomra. - Ó, azt csak szeretnéd! Évek óta ezeken edzem magam, senki sem tud elverni! - hangsúlyozta ki a senki szócskát fölényesen.

Válaszul csak rámosolyogtam, aztán bekapcsoltam a játékot és visszaültem mellé a kanapéra. - Azt majd meglátjuk - motyogtam, szándékosan úgy, hogy ő is meghallja. - Ne csak a szád legyen nagy, mutasd, hogy mit tudsz!

- Ó, bébi, hidd el, nem csak a szám az egyetlen testrészem, ami nagy - kacsintott rám, mire tekintetem akaratlanul is lefelé vándorolt. Erre a fordulatra igazán nem számítottam, ezt mutatta az is, hogy belepirultam a srác eme mondatába, amit ő győzedelmes vigyorral nyugtázott.

Úgy tűnt, Austin - egyenlőre - beérte ennyivel is, mert ezután a játékra terelte a figyelmet és a következő két órában nem került szóba semmilyen kínos téma... kivéve talán azt, hogy csúnya vereséget szenvedtem bármelyik játékban, amit csak kipróbáltunk, hiába bizonygattam az elején, hogy ez pont fordítva lesz.

Viszont nem vetette a szememre a győzelmét, helyette magához húzott és egy futó csókot nyomott a szám sarkába. - Gyakorlás kérdése az egész, legközelebb jobb leszel - biztatott. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a gyomrom sürgető korgása félbeszakította a beszélgetésünket. - Éhes vagy? - mosolygott rám a fiú, mire bólintottam. A játék hevében nem is éreztem éhséget, most viszont a gyomrom jelezte, hogy a reggeli már nagyon régen volt.

Austinnal azonban még az ebédkészítés sem volt problémamentes. Amikor felvetettem, hogy megcsinálhatnánk mi az ebédet, hogy ezúttal ne Michelenek kelljen vele bajlódnia, azonnal beleegyezett, de már egy olyan egyszerű feladat, mint a zöldségek felszeletelése is nehéznek bizonyult számára, így az ebéd helyett, a kezén lévő vágást kellett leápolnom. Emiatt Michele az elkészült zöldséges ravioli helyett, egy bekötözött kezű Austint talált. Miközben én nevetve meséltem nevelőszülőmnek Austin bénázását a szeletelő késsel, a fiú végig duzzogva ült mellettem, de amikor békítően rámosolyogtam, karját körém fonta és közelebb húzva, nyomott az arcomra egy puszit. Michele arcán egy pillanatra meglepettség suhant át, én elpirultam, Austin viszont mintha semmit sem vett volna észre az egészből.

- Jól van kisfiam, amíg Maddy-vel elkészítem az ebédet, inkább kerüld a konyhát - állt fel végül az édesanyja és a törlőruhával kihessegette a fiút, aki vigyorogva, feltartott kézzel hátrált.

Próbáltam neki jelezni, hogy ne hagyjon magamra, hiszen - ellentétben vele -, én tudtam, miért akar velem kettesben maradni Michele. Hogyan is lehettem olyan bolond, hogy abba nem gondoltam bele, ő mit fog szólni ehhez az egészhez? Austin azonban nem vette a lapot és két másodpercen belül már ott sem volt. Michele becsukta az ajtót és felém fordult, épp, amikor kibukott belőlem:

- Michele, én annyira sajnálom! Hidd el, nem szándé... - Az asszony azonban felemelte a kezét, hogy elhallgattasson, így félbehagytam a mondandóm és idegesen beharaptam a szám szélét. Biztos voltam benne, hogy mindjárt a fejemhez vágja ugyanazokat a dolgokat, mint amit Dominic szülei is mondtak nekem. Hogy nem ezt várták tőle, és csalódtak bennem...

- Maddy, te is nagyon jól tudod, hogy ez nem helyes - kezdett bele, mire csak szégyenkezve bólintottam, lehajtottam a fejem és a márványpultra szegeztem a tekintetem. Nem tudtam volna így Michele szemébe nézni.

- Tudom és nagyon sajnálom. Nyugodtan vedd fel a kapcsolatot az intézettel, addig megyek és összeszedem a cuccom. - A végére elhalkult a hangom, torkomat szorították a feltörni készülő könnyeim. Végre volt egy otthonom, ahol szerettek, erre elcsesztem. Megint.

- Ó drágám, miről beszélsz? - Michele olyan hitetlenkedve tette fel a kérdést, hogy muszáj volt felnéznem rá. Arca ugyancsak értetlenséget tükrözött, bizonyára az előbbi szavaim miatt. - Észrevettem, hogy mostanában Austin nem volt túl jól és egyik nap hallottam, hogy vitatkoztok. Azt is, hogy miről volt szó, és bevallom, egy pillanatra elöntött a kétségbeesés, amiatt, amit tenni készültök... vagyis leginkább ő. Viszont bíztam benne, hogy te helyesen fogsz cselekedni.

- Én...

- Hadd fejezzem be, drágám! - Michele hangjában nem volt semmiféle él, mégis arra késztetett, hogy becsukjam a számat és végighallgassam. - Látom, hogy mi zajlik le Austinban és azt is, hogy te hogyan érzel. Én nem fogok semmit megtiltani, hiszen nekem az a legfontosabb, hogy boldogok legyetek. Ha így, hát így... - Egy pillanatra elhallgatott és halványan elmosolyodott. - De arra kérlek, hogy vigyázzatok. Téged kérlek meg, mert ismerem a fiam, tudom, hogy néha makacs és forrófejű, van, hogy nem érdeklik a következmények, de nem akarom, hogy bírósági ügy legyen a vége. Már a lányom vagy, nem élném túl, ha emiatt elvennének tőlem - tárta ölelésre a karját, a megszokott, szívmelengető mosolyával.

Michele utolsó mondata feltette az i-re a pontot. Kitört belőlem a sírás, előrevetettem magam és szorosan átöleltem. Régóta csináltam már ilyet, anya után senkit nem akartam így megölelni. Úgy éreztem, őt senki sem pótolhatja, de Michele most rácáfolt erre. Habár sosem lesz az anyukám, viszont megmutatta, hogy miután úgy érzed, mindent elvesztettél, jöhet egy olyan személy, aki megmutatja, hogy igenis megvan mindened, ami számít.

2014. november 9., vasárnap

CHAPTER TWENTY-THREE


Alex-en látszott, hogy most nem ura a helyzetnek, értetlenül nézett rám, de végül mégsem szólt semmit, csak beindította az autót és elindultunk. Örültem, hogy nem kérdezősködött, ugyanis még én sem tudtam egészen pontosan, hogy mit is akarok csinálni.

Még akkor sem, amikor lefékezett egy nagy, családi kertes ház előtt és biccentett, hogy megérkeztünk. Már majdnem kiszálltam, amikor eszembe jutott még valami. - Megvársz? Pár perc és jövök - fordultam vissza egy pillanatra, mire Alex bólintott és még tanácstalanabb képet vágott.

Mielőtt becsuktam magam mögött a kocsiajtót még hallottam, valami olyasmit motyog, hogy "Én megpróbáltam, haver". Arcomra kiült egy széles mosoly, bár ő ezt nem láthatta, mivel háttal voltam neki és már a ház felé tartottam. Tétován nyúltam a csengő gombja felé és reménykedtem, hogy Wes nyissa ki az ajtót és ne valamelyik családtagja. Egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőlem, amikor feltűnt a fiú alakja. bár így sem lesz könnyű és kevésbé kínos.

- Maddy? Mit keresel itt? És honnan tudtad, hogy hol lakom? - kérdezte meglepetten, de mire kimondta, tekintete a hátam mögé tévedt, pontosan oda, ahol Alex parkolt. - Mi folyik itt? Constancio hozott ide?

- Én kértem meg - kezdtem a magyarázatba. Már most gyűlöltem magam azért, amit tenni készülök, hiszen minden bizonnyal elveszítem Wesley barátságát. De ha nem mondom el, akkor Austin-t veszítem el. Melyikőjük éri meg jobban? Ördögi kör. - Nézd Wes, én nagyon kedvellek téged. Kedves vagy, vicces és nagyon élvezem a társaságod. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzek irántad semmit, mert igenis érzek. - Iszonyúan hadartam és idegesen figyeltem a fiút, akinek az arca ijesztően kifejezéstelen volt. - Minden lány örülne, ha olyan barátja lenne, mint te, de...

- De te nem - fejezte be helyettem a mondatot. - Sejtettem, hogy eljön ez a nap, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar - mosolyodott el keserűen és nekidőlt az ajtófélfának. - Mindig van egy de, ez az eset sem kivétel. Lehet, hogy kedvelsz engem, de nem vagyok Mahone, sosem fogsz úgy érezni irántam, mint iránta, fogtam. - Lemondó mozdulattal rántotta meg  a vállát.

 - Szüksége van rám - suttogtam. - Sajnálom, Wes.

- Ne sajnáld - csóválta a fejét. - Azt hiszem, ezzel már akkor tisztában voltam, amikor megkértelek, hogy legyél a barátnőm. Talán nekem is szükségem volt rád, de közel sem annyira, mint neki.

Fájtak a szavai, még akkor is, ha tudtam, hogy egyáltalán nem azért mondja, mert bántani akar, de olyan érzést keltett bennem, mintha neki nem lenne olyan fontos, hogy vele vagyok-e vagy sem. - Mit gondolsz, maradhatunk barátok? - tettem fel óvatosan a kérdést, tartva a reakciójától.

- Barátok - ismételte meg lassan, majd ellökte magát a faltól és közelebb lépett. - Ez is jobb, mint a semmi, nem igaz? - mosolyodott el, majd körém fonta a karjait, lehajtotta a fejét és megpuszilta a fejem búbját. - Barátok - suttogta a fülembe.

Megkönnyebbülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőmet és lazítva a feszült testtartásomon, viszonoztam Wes ölelését. - Köszönöm, hogy megérted - mormoltam és fejemet a mellkasának döntöttem. Pár pillanatig így álltunk, aztán Wesley elengedett, én pedig hátraléptem, ezzel megszakítva a testi kontaktust.

- Akkor, azt hiszem, majd látjuk egymást a suliban - biccentett Wesley egy kis mosollyal, ami egyszerre volt megértő és csalódott. Ez volt a végszavam. Bólintottam, intettem egy aprót, majd megfordultam és visszaindultam a kocsihoz.

Alex úgy tett, mintha elmerült volna a telefonja tanulmányozásában, de biztos voltam benne, hogy ő is végigkövette az események alakulását. Mikor visszahuppantam az utasülésbe, a zsebébe csúsztatta a készüléket és kérdőn pillantott fel rám. - Most hová?

- Haza.

~***~

Megköszöntem Alexnak a fuvart, majd besiettem a házba. Az ajtót a lehető leghalkabban csuktam be magam után, nem akartam, hogy Austin megint bezárkózzon a szobájába, mint mindig, ha én is a házban tartózkodtam. Most kellett vele beszélnem, amíg Michele nem volt itthon.

Őrültség, amire készülök, hisz egész végig arról győzködtem magam, hogy ami történt, az nem történhet meg még egyszer. De Austin nem Dominic, ezt nem szabad elfelejtenem. Míg ő kezdettől fogva egyenlő ellenfélként tekintett rám, addig Dom elcsavarta a fejem, hagyta, hogy belé szeressek és, mikor veszélyeztetve érezte magát, egyszerűen eldobott.

Beléptem a nappaliba, ahol Austin valami öldöklős- háborús videó játékot nyúzott. Az arca megrándult a jöttömre, tudta, hogy én is a szobában vagyok, de nem törődött vele, egy pillantást sem vetett rám. Én azonban eltökélt voltam, így lassan a képernyő elé sétáltam és pontosan a fiúval szemben álltam meg, ezzel elérve, hogy rám nézzen.

- Van valami gond? - szólalt meg végül kényszeredetten, mikor látta, hogy nem vagyok hajlandó megmozdulni.

Nem válaszoltam, csak meredtem rá, mire grimaszolva ledobta a joystick-ot, majd felállt, mellém sétált és kikapcsolta a konzolt. Így, hogy ilyen közel volt, már egyáltalán nem éreztem magam olyan magabiztosnak, mikor még Alex kocsijában ültem, néztem őt a kosárpályán és eldöntöttem, hogy ezt fogom tenni.

- Csókolj meg - néztem fel rá. Össze kellett szednem minden bátorságom, hogy kibökjem ezt a két szót, ami olyan sok problémát okozott már a múlt alkalommal is és megváltoztatott mindent.

- Mi? - Egy pillanatra elképedt, de aztán cinikusan elnevette magát. - Mi az, megint részeg vagy? Gilbert leitatott vagy mi? Milyen hülye játék ez megint?

- Ez nem játék, komolyan mondom, Austin. Vagy megcsókolsz most, vagy soha többet ne is lássalak. - Az adrenalin száguldott az ereimben, gondolkodni és képtelen voltam, valószínűleg ezért mondtam és tettem olyan dolgokat, amit azelőtt sosem mertem volna. Megragadtam Austin pólóját és közelebb rántottam, így már csak pár centi távolság maradt az arcunk között. - Na, mi lesz?

Austin úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de én mereven, kitartóan viszonoztam a pillantását. Viszont, amikor egy perc múltával sem tett semmit, még csak nem is mozdult, kezdtem elbizonytalanodni. Végig úgy gondoltam, hogy azért van így kibukva, mert összejöttem Wesley-vel, de most belegondoltam, hogy mi van, ha csak egyszerűen rossz időszaka van? Ha nem is miattam ilyen, én pedig csak kiröhögtetem magam. Már éppen hátrébb húzódtam volna, mikor utánam nyúlt és átkarolta a derekam.

- Mi van Gilberttel? - morogta, zöld szempárja várakozóan tekintett rám, éreztem, ahogy karja megfeszül körülöttem.

- Megmondtam neki, hogy csak a barátja akarok lenni - feleltem és kezemet Austin vállára csúsztattam.

- És én? Velem mi van? - kérdezősködött tovább. - Nekem is csak a barátom akarsz lenni?

- Éppen egy perce kértelek, hogy csókolj meg. Szerinted csak barátként tekintek rád? - forgattam meg a szemem.

- A francba is, még szép, hogy nem! - vigyorodott el, magához rántott és száját az enyémre nyomta. A múltkori finom, érzéki csók helyett most követelőző volt, de egyáltalán nem bántam... Akkor még.

2014. október 30., csütörtök

CHAPTER TWENTY-TWO

Sziasztok!
Először is, szeretnék egy rövid, de annál őszintébb köszönetet mondani, az 55 feliratkozó és a több mint 22.000 oldalmegtekintés végett. Nagyon hálás vagyok és végtelenül örülök, hogy ennyire tetszik a történet!
Másodszor pedig, meghoztam a részt, remélem tetszeni fog, most már közelítünk egy fordulópont felé. És azt hiszem már nincs is olyan sok rész hátra, de ezt még nem akarom elkiabálni. :)
Jó olvasást! x
__________________________________________________

Hihetetlen, de mindössze egyetlen hétvége alatt szinte az egész suli megtudta, hogy Austin szakított Lissával - feltehetőleg, ezt a szőke lány kürtölte szét - és, hogy Wesley és én együtt járunk. Ez viszont fogalmam sincs, hogy derült ki, mivel rajtunk kettőnkön és Austin-on kívül senki nem tudott róla. Talán valaki meglátott minket a kajáldában és máris elméleteket gyártott; ezúttal helyesen.

Tény, hogy mikor hétfő reggel beléptem a suli ajtaján, mindenhol ez fogadott. A többség csak megbámult és összesúgott a hátam mögött, de akadtak olyanok is, akik voltak elég bátrak, hogy odajöjjenek és nyíltan rákérdezzenek. Először nem tudtam, mit is mondhatnék, így csak elmotyogtam egy halk igen-t, arra a kérdésre, hogy tényleg Wes barátnője vagyok-e, majd gyorsan továbbsiettem. Hirtelen a suli pletykáinak középpontjába kerültem, ami egyáltalán nem volt jó érzés, inkább fojtogató és ijesztő.

A hétvége közeledtével már olyan mennyiségű figyelem irányult rám, hogy legtöbbször inkább kihagytam az ebédet, nem tudtam volna elviselni a menzán rám szegeződő pillantásokat, miközben eszem. Már olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy Austin és Wes összeverekedtek miattam, én pedig galád módjára hagytam, hogy Austin szakítson Lissával, aztán elsétáltam Wesley-vel. A dologban volt igazság, de nagyobb részét csak találgatásokból rakták össze, aminek semmi valóságalapja nem volt, én pedig nem akartam ezeket hallgatni. Ehelyett azzal töltöttem a szüneteket, hogy kerestem egy félreeső padot és átnéztem a következő órák anyagait. Így persze javarészt Wesleyt is elkerültem, de most az egyszer nem bántam. Szerettem volna egy kis nyugalmat, hogy átgondolhassam a dolgokat.

Nem mintha nem lett volna rá elég időm az elmúlt napokban. Wes-szel lassan haladtunk, néhány telefonbeszélgetésen, SMS-en és egy találkozón kívül még nem sokat léptünk előre a kapcsolatunkban, ami nekem így pont megfelelt. Nem ez aggasztott igazán.

Austin-t szinte egész héten nem is láttam. Az iskolában nem sokszor futottunk össze, nem volt nehéz dolga, mióta Lissával szakítottak, a lány nem volt mellette, hogy hangos és kihívó viselkedésével mindig és mindenhol felhívja magukra a figyelmet. Egyedül biológián találkoztunk, de, ha akartam sem tudtam volna vele beszélni, mivel mindig Mrs. Cameron-nal együtt érkezett és amint megszólalt a csengő, már ott sem volt.

Otthon sem volt jobb a helyzet. Szándékosan elkerült, az ebédet és vacsorát legtöbbször kihagyta vagy felvitte a szobájába. Ha mégis úgy döntött, hogy velünk együtt étkezett, akkor is néma, fagyos csendben ültünk, még Michele is alig tudott kihúzni belőle néhány szót. Tudtam, a nő is észrevette, hogy valami nincs rendben és, hogy ennek hozzám is köze van, mert néhányszor elkaptam, ahogy aggódó és gondterhes pillantásokat vet felénk.

Két hétnek kellett eltelnie, hogy valamelyest lecsillapodjon a körülöttünk lévő őrület és megszokják a dolgot, hogy Austin a "bátyám", Wesley pedig a barátom. Sokszor elkaptam a "mázlista" és "szerencsés" szavakat és irigykedő pillantásokból is bőven kijutott, habár én egyáltalán nem gondoltam így. Bárki helyében szívesebben lettem volna, mintsem hogy most a saját életemet éljem.

Péntek lévén alig vártam, hogy véget érjen az utolsó óra, szinte sprinteltem ki a teremből és szememmel Desiree-t kerestem a suliból kiözönlő diákok között. Éppen a lánnyal váltottam pár szót, mielőtt megérkezett volna az édesanyja, hogy hazavigye, mikor Alex jelent meg mellettem. Azóta az eset óta, amikor a kocsiban faggattak, nem igazán beszélgettünk, ezért most jócskán meglepett.

- Szia - köszönt, bár úgy tűnt, mintha kicsit feszengene, kezét a zsebébe csúsztatta és előre-hátra billegett a talpán. - Beszélnünk kell.

Ahogy a szavak elhagyták a száját, már tudtam, hogy ez a beszélgetés Austinnal kapcsolatos. És azt is, hogy nem akarok benne részt venni. - Sajnálom, most sietnem kell, de ígér...

Nem tudtam befejezni, mert Alex két lépéssel előttem termett, felkapott a vállára és elindult a kocsija felé, engem a vállán hurcolva, mintha csak egy zsák lennék. Felsikítottam a meglepetéstől, majd rögtön ezután hálát adtam az égnek, hogy nem szoknyát vettem fel, de még így is kínos volt, ahogy mindenki megbámult, miközben az engem cipelő fiú keresztülvágott a parkolón.

- Tegyél le! - szóltam rá mérgesen és tenyeremmel erőteljesen toltam el magam a hátától, de csak azt értem el, hogy még erősebben fogott, különben semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, amit mondtam neki. - Alex, engedj el, most azonnal! - Semmi válasz, viszont hallottam a körülöttünk felharsanó nevetés és kiáltásokat.

- Hé, Constancio az nem Wesley csaja?

- Mi van ebben a csajban, hogy mindenkinek ő kell?

- Ez az, haver!

Alex elnevette magát, éreztem a válla rázkódását a hasamnál, de nem válaszolt a beszólásokra. Elcipelt a kocsijáig, kinyitotta az utasülés felőli ajtót, majd lehajolt és beültetett, mint egy kisgyereket. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy kiszállok és elszaladok, de nem akartam ennél jobban nevetség tárgyává tenni magam. Alex rámcsukta az ajtót, megkerülte a kocsit és ő is behuppant mellém.

- Hálás vagyok, hogy te is csatlakoztál a "Hogyan égessük le Maddy-t a nyilvánosság előtt?"- klubhoz! - fordultam oda hozzá gúnyos mosollyal.

- Bocs, de nem hagytál más választást - vonta meg a vállát lazán, aztán beindította az autót és kihajtott a parkolóból.

- Hová megyünk? - kérdeztem, mikor éppen az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre az otthonom volt.

- Mutatni akarok valamit - közölte, majd gyorsan hozzátette. - És beszélni is akarok veled.

- Rendben, ne kímélj. Gyerünk, ha már elraboltál! - sürgettem, mire felnevetett. Sóhajtva hátradőltem az ülésben. - Austinról van szó, igaz? Azt akarja, hogy mondd el nekem az igazat, hiszen Wesley csak hazudott, jól mondom? - tudakoltam cinikusan.

- Nem hazudott, csak nem úgy mesélte el a dolgokat, ahogy valójában történtek - javított ki a fiú. - Austin tényleg összejött Lissával, amíg a lány még Wesley-vel volt - lányhoz cseppet sem méltó módon felhorkantam, de Alex nem foglalkozott velem. -, de azt biztosan nem mesélte, hogy Austinnak tetszett meg először a lány. Wesley ezt tudta, mégis rátette a kezét, Austin meg nem bírta elviselni és csak vissza akarta adni a kölcsönt - magyarázta mellettem a fiú.

Eltekintettem attól, hogy úgy beszélt Lissáról, mintha csak egy tárgy volna, aki "bárkié is lehet" és csak a hallottak másik felére koncentráltam. Hát, így azért elég más megvilágításba kerül a helyzet.

- Ezt tényleg nem mondta - motyogtam és lebámultam az ujjaimra. Észre sem vettem, hogy időközben megálltunk, csak most, hogy Alex felhívta rá a figyelmem.

- Nézd csak meg, Maddy!

Fejemmel követtem az irányt, amerre Alex mutatott és megpillantottam Austint. Egy kerítéssel elzárt kosárpálya közepén állt, félmeztelen felsőteste és haja is fénylett az izzadságtól, miközben párszor keményen pattintotta a labdát a betonhoz, majd kosárra dobott, de elvétette. Innen nem láttam tisztán, de belerúgott a palánkról visszapattanó labdába, ujjait a tarkójára kulcsolta és felnézett az égre, mozdulatai egyértelműen dühről árulkodtak. - Mióta olyan csúnyán összevesztetek, Austin egyáltalán nem önmaga. Mindennap suli után kijön ide és addig dobálgat, amíg ki nem adja magából a dühét - vallotta be barátja. Szóval, itt van, amikor eltűnik otthonról... Hallottam Alex szavait, de nem néztem rá, tekintetem egyetlen egy pontra szegeződött, a fiúra az utca másik oldalán, aki egyértelműen szétesettnek látszott. Azt is tudtam, hogy ez miattam van. - Még sosem láttam, hogy egy lány miatt így viselkedett volna - csóválta a fejét és kicsit értetlennek látszott, de ez nem lepett meg, jómagam is az voltam.

Értetlen és kétségbeesett. - Mit csináljak? - suttogtam, még mindig Austinra bámulva. Még egyszer próbálkozott, de a labda jó fél méterrel arrébb ért célt, majd elgurult a pálya másik oldalára. Ezután nem vesződött tovább, felkapta  a pólóját és a táskáját, aztán kilökte a vaskaput és eltűnt a szemem elől. - Mit vár tőlem? - néztem fel Alexre segítségkérően. - Tudja, hogy nem lehet...

- Tudja, de nem bírja elfogadni - biccentett. - Én csak azt mondom, hogy adhatnál neki egy esélyt. Austin jó srác és ezt nem csak azért mondom, mert a legjobb haverom.

Zavartan néztem félre, az agyamban egymás kergették az ellentétes érzelmek, érvek és ellenérvek. Szerettem volna azt mondani, hogy nem szabad, de valahol mélyen tudtam, hogy én is akarom és nem leszek képes sokáig elfojtani az érzéseim, barát ide vagy oda. Végül nagy sokára, amikor már magam sem hittem, megtörtem a ránk telepedett csendet és kissé feszengve Alexhez fordultam, aki eddig türelmesen várakozott. - Elvinnél Wesley-hez?

2014. október 18., szombat

CHAPTER TWENTY-ONE

Sziasztok!
Szombat van, az az, itt az ideje, hogy közzétegyem a következő részt. Főleg, hogy ma ünneplünk: ezúton is Boldog Szülinapot kívánnék egy drága olvasómnak. Isten éltessen, Virág! :)
És jó olvasást! <3 X
__________________________________________________

Miután leültünk az egyik asztalhoz és leadtuk a rendelésünket, tenyerembe támasztottam az állam és jelentőségteljesen néztem Wesleyre, közben az asztal lapján kopogtattam a körmeimet.

- Rendben, meggyőztél - nevetett fel végül rövid hallgatás után, mire elégedetten fészkelődni kezdtem a széken és kényelmesen elhelyezkedtem. - Tudod, régebben Austin és én elég jó haverok voltunk.

- Ti ketten? - Kétkedő arckifejezésem láttán újra elnevette magát és be kellett ismernem, imádtam a nevetését, ahogy a kis nevetőráncok megjelentek a szája sarkában - majdnem annyira tökéletesek voltak, mint Austin gödröcskéi.

- Nem túl hihető, igaz? De tényleg így volt - erősítette meg Wes, majd hozzátette. - Persze nem a legjobb barátok, az mindig is Constancio volt, de a kosár révén elég jól összehaverkodtunk.

- Mi történt, amiért most ennyire utáljátok egymást? - érdeklődtem kissé feszülten. Tudtam, hogy másodpercekre vagyok attól, hogy megtudjak egy olyan dolgot, ami talán nem fog tetszeni, ebben biztos voltam.

- Nem utáljuk egymást - rázta a fejét a velem szemben ülő fiú, majd egy pillanatra elhallgatott, mikor megjelent a pincérnő és lerakta elénk a tányérjainkat. - Ez inkább csak versenyhelyzet. 

- De miért versengtek? Nem lehetne csak egyszerűen, hogy megint jóban legyetek? - Szerettem volna, ha ez a két fiú - akik egyértelműen fontosak lettek nekem és akiket kedvelek, talán jobban is, mint azt szeretném - kibékülnek. Na és persze, ha nem hoznak minden alkalommal kínos helyzetbe, ha valamelyikükkel találkozom és ez nem tetszik a másiknak.

- Ez nem ilyen egyszerű, Maddy - csóválta a fejét Wesley. - Lissa és én tavaly együtt jártunk. Azután kezdtük el találkozgatni, hogy bekerült a pom-pom csapatba és nem sokkal utána összejöttünk. Három hónapot voltunk együtt, amikor közölte velem, hogy szakítani akar, mert nem bírja ezt a kötöttséget. Aztán két nappal később együtt láttam Austinnal, kézen fogva sétálgattak és nem úgy tűnt, mintha ez annyira zavarná Lissát meg a kötöttség iránti ellenszenvét.

- Nem! - tört ki belőlem akaratlanul is ez az egy szó és úgy éreztem, hogy a gyomrom apróra zsugorodik.

- Később azt is megtudtam, hogy akkor már egy hónapja folyamatosan találkozgattak a hátam mögött - tette hozzá Wesley és megrántotta a vállát, mintha nem jelentene neki semmit. Tudtam, hogy a fiúk gyűlölnek ilyesmiről beszélni és a világért sem ismernék el, hogy érdekli őket, de láttam a szemében, hogy fájt neki, amit az állítólagos barátja és barátnője tett. - Ezért viselkedik így veled, Maddy. Egyszerűen nem bírja elviselni, ha egy ilyen gyönyörű és kedves lány, mint te, a közelemben van és nem lehet az övé. Magának akar mindent és mindenkit. Bánom, hogy ezt nem vettem észre hamarabb és évekig a barátomnak tartottam egy ilyen embert - húzta el a száját keserűen.

Nem reagáltam a mondandójára, hallottam és felfogtam a szavakat, de képtelen voltam bármit is mondani. Ennyire félreismertem volna Austint? Tény, hogy voltak rossz pillanatai és sokszor igazi seggfejként viselkedett, de mégis... - a buli utáni éjszaka a fürdőben, a hajón és később a szobámban -, azok a pillanatok, a szavai olyan őszintének tűntek. Most pedig kiderül, hogy hazugság volt az egész? Csendben ültem és mellkasomat fájdalmasan szorította a tudat, hogy Austin nem is akar engem igazán. Nem akar velem lenni, csak azt, hogy Wes ne kaphasson meg.

- Tudom, hogy érzel iránta valamit - folytatta Wesley, mikor látta, hogy nem vagyok képes megszólalni. - De azt is, hogy engem is kedvelsz. És az is tudom, hogy ez most fura lesz és váratlan, de én is nagyon kedvellek és szeretnélek jobban megismerni - húzta féloldalas mosolyra a száját. - Szóval... mit gondolsz Maddy, lennél a barátnőm?

~***~

Alig csuktam be magam mögött az ajtót, lépteket hallottam és egy másodperc múlva Austin bukkant fel az előszobát és nappalit elválasztó ajtóban. Egy pillantást vetettem az arcára, amely most aggodalmat és bűntudatot tükrözött, de képtelen voltam tovább bámulni a zöldes szempárt. Úgy nem, hogy tudtam, semmi sem volt igaz abból, amiről én végig azt hittem.

Lerúgtam a cipőmet és megpróbáltam elmenni mellette, de utánam lépett és elkapta a csuklómat. Megpördültem, amitől kezem kicsúszott az övéből és olyan gyilkos dühvel meredtem rá, ahogy csak tudtam. Legszívesebben megütöttem volna, bántani akartam, úgy, ahogy ő bántott engem, mikor elhitette velem, hogy amiket mondott és tett, hogy az érzések, amikről beszélt, valódiak. De nem voltak azok. Csak egy nagy, színes papírba csomagolt hazugság volt az egész.

- Nézd Maddy, én sajnálom, hogy úgy neked estem a suliban - bukott ki Austintól és gyors, ideges mozdulattal a hajába túrt, ám most az egyszer nem hozott lázba ez a mozdulat. - Csak dühített, hogy azok után, ami a hajón és a szobádban történt, te még mindig foglalkozol azzal a...

- Azzal a seggfejjel? - vágta közbe, szinte kiabáltam. - Tudod Austin, én nem Wesley-t illetném ezzel a jelzővel, azok után, amit ma megtudtam!

- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát értetlenkedve és előre lépett, de elutasítóan kinyújtottam a kezem, hogy távol tartsam magamtól.

- Miért nem elég neked Lissa? Miért kellek én is? - emeltem fel a hangom még jobban. - Vagyis ez nem jó szó, mert nem kellek neked, igaz? Egyszerűen csak nem akarod, hogy Wes bármit is kapjon, mert féltékeny vagy rá! És Desireenek igaza volt, naiv vagyok és hülye, amiért bedőltem neked, amikor te kezdettől fogva mindent csak azért csinálsz, hogy Wesley-nek rossz legyen! Valld be, hogy csak egy újabb játékszer vagyok a mocskos kis játékotokban! - Már hisztérikusan visítottam és hálát adtam az égnek, hogy Michele nincs itthon és nem hallja, különben hatalmasat csalódna bennem.

- Elég legyen már! - ragadta meg a két kezem Austin. - Mit mondott neked az a szemétláda?

- Csak az igazat! - szegtem fel a fejem és harciasan néztem a fiúra.

- Ne játszadozz Maddy!

- Hogy Lissa veled csalta meg őt! Hogy miközben Wes-szel járt, a háta mögött veled kavart! Hogy a barátod volt, te mégis hátba szúrtad! És, hogy most velem is ugyan ezt tervezed! - sziszegtem az arcába. - Nem értem, mit vártam tőled!

- Ez rohadtul nem így volt - hunyta be a szemét és vett egy mély levegőt, talán, hogy lehiggadjon. - Hagy mondjam el, csak hallgass meg!

- Ez szép, de az a helyzet, hogy nem hiszek neked, úgyhogy ne fáradj - forgattam meg a szemem és megpróbáltam kiszabadítani magam a kezei közül.

- Éppen most szakítottam miattad Lissával, úgyhogy ne csináld ezt a szarságot! - Szorítása erősödött rajtam, az ujjai szinte belemartak a karomba és össze kellett szorítanom a számat, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban.

- Austin, ez fáj - suttogtam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon, nem csak a sajgó kezem, de az egész helyzet miatt.

Ezt hallva a fiú azonnal elengedett, így hátráltam pár lépést, tenyeremet a fájó pontra szorítottam, könnyeim megállíthatatlanul törtek elő. - Ne haragudj Mad, én csak... nem gondolhatod ezt. Hinned kell nekem - csóválta a fejét elkínzott arccal.

- Már nem számít, mit gondolok. Wesley megkért, hogy legyek a barátnője és én igen mondtam. Többi nincs miről beszélnünk - adtam meg a kegyelem döfést.

Kár, hogy nekem ez ugyanannyira fájt, mint neki.

2014. október 10., péntek

CHAPTER TWENTY

Hai babes!
Rész. Nem húzom az időt, késő van. Remélem tetszeni fog. Csók, jó olvasást! xx
__________________________________________________

Napokig nem tudtam kiheverni a történteket, pedig Austin teljesen úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, akárhányszor összefutottunk, nem látszott rajta semmiféle érzelem. Ellenben velem, aki - bár próbáltam elfojtani az érzéseim, valamint maradéktalanul fagyosnak és kimértnek mutatkozni - mindig kudarcot vallottam.

Úgy éreztem megőrültem és talán csak beképzeltem az egészet, sem a hajó, sem pedig a szobámban lezajlott események nem voltak valósak, de aztán csak magam elé kellett képzelnem az arcát és az ajkát az enyémen, hogy tudjam, ilyet semmiképpen nem tudnék magamtól kitalálni. 

Az Austin miatt érzett kimondatlan dühöm és elkeseredettségem azzal próbáltam kompenzálni, hogy hálásan fogadtam Wesley minden felém irányuló gesztusát és a közeledését. Legbelül persze tudtam, hogy ez hosszú távon nem megoldás, de olyan tehetetlen voltam, hogy akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Hezitálás nélkül mondtam igent, amikor Wes egyik nap suli után ebédelni hívott és figyelmen kívül hagytam Desiree helytelenítő pillantásait. Már ő is tudott a második csókról, de mikor elmondtam neki, csak legyintett és rávágta: "sejtettem, hogy ez lesz". Persze, ő megmondta, hogy Austin hormonjai nem nyugszanak és igaza is lett.

Éppen a folyosón baktattam a szekrényem felé, hogy összeszedjem a cuccom és találkozzam Wes-szel az előcsarnokban, amikor Austin bevágódott mellém és két lépéssel elérte, hogy szembe fordulhasson velem, így késztetve megállásra.

- Hazaviszlek - jelentette ki, minden további nélkül.

Legelső meglepetésemben köpni-nyelni nem tudtam. Úgy látszik, sosem leszek képes megszokni, hogy Austin csak úgy felbukkan és meghökkentő dolgokat tesz vagy mond. - Nem kell - hárítottam el, miközben megpróbáltam kikerülni, de újra elém lépett. Páran a szemüket meresztették ránk és összesúgtak, kezdtük felhívni magunkra a figyelmet.

- Ne hülyéskedj, csak annyit kértem, hogy ülj be a rohadt kocsiba, hogy hazavihesselek - szűrte a szavakat összeszorított fogán keresztül és lejjebb hajtotta a fejét, így túlságosan is közel került hozzám, éreztem az illatát és akár könnyedén meg is csókolhattam volna. Ha akartam volna.

- Nem kell hazavinned - ismételtem meg és vele ellentétben, én teljesen nyugodt voltam. - Ebédelni megyek. Wesley-vel. Úgyhogy szólhatnál Michele-nek, hogy később érek haza, de ha gondolod, én is felhívhatom és akkor nem kell fáradnod - mosolyodtam el, hiszen tudtam, hogy számára is egyértelmű volt, az utolsó mondatot gúnyolódásnak szántam. - Ne csináld ezt, Austin. Úgy hisztizel, mint valami havibajos kis csaj - ráztam a fejem, hogy lássa, belefáradtam a vitába.

Egy pillanatig álltam a tekintetét, de olyan dühödten meredt rám, hogy kényszeredetten elkaptam a tekintetem. Mint kiderült, nem volt túl jó ötlet, mivel most már a folyosón tartózkodók közül mindenki minket bámult, még a hátul lévők is lábujjhegyre állva próbáltak elcsípni valamennyit a civódásunkból.

- Baszd meg, Gilbertet - morogta végül, úgy, hogy csak én halljam. - Vagy tudod mit? Majd ő megteszi, úgy is csak arra vár!

Leforrázva meredtem rá. Ez felért egy arculcsapással, mintha most visszaadta volna a múltkori pofont. Hogy volt képes ilyet mondani? Hogy volt képes, amikor ő játszik velem, ő teszi tönkre a napjaimat a folyamatos hangulatváltozásaival?

- Rohadj meg! - tört ki belőlem. - Mert neked aztán kurvára tisztességes szándékaid vannak, ugye?

- Nem ismered őt, Mad - ragadta meg a karom, ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésemre. - Nem olyan, amilyennek te hiszed.

Pengevékonyra szorítottam a szám és kitéptem magam a szorításából. - Téged sem ismerlek. Volt egy rövid időszak, amikor azt hittem, hogy igen, de hatalmasat tévedtem - sziszegtem az arcába, aztán kikerültem és otthagytam. 

- Ez az, szaladj csak hozzá!

- Menj a francba! - vágtam vissza. 

- Csak utánad!

- Fenébe! Francba! - szitkozódtam halkan, hiszen ahogy átvágtam a folyosón összegyűlt tömegen,  tudatosult bennem, hogy az iménti összeszólalkozásunknak a fél suli a fültanúja volt. Holnapra már mindenki tudni fogja, hogy Austin Mahone és Madelaine Carmichael a suli folyosóján esett egymásnak.

Hallottam a hátam mögött a csattanást, megkérdőjelezhetetlen volt, hogy Austin ököllel vágott rá az egyik szekrényre. - Ne erőlködj! - kiabáltam vissza. Ha már így állunk, mindenképp azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó.

Elhagytam a folyosót és az előcsarnokba siettem, ahol már ott várt Wesley, vállával könnyedén támaszkodott az egyik oszlophoz és figyelte, ahogy közeledem.

- Ne haragudj, hogy késtem. Feltartottak, de most már indulhatunk - lihegtem, amikor odaértem mellé.

- Ja, tudom - bólintott és tekintetét fürkészőn az enyémbe fúrta. Elpirultam a gesztustól és kapkodva a fülem mögé tűrtem a copfomból elszabadult hajtincset. - Biztos, hogy menni akarsz?

- Hallottad az egészet? - kérdeztem vissza csalódottan és a szégyenkezés hulláma söpört végig rajtam. Az egy dolog, hogy holnapra úgyis megtudta volna, de az teljesen más, hogy a saját szemével látta és hallotta, amiket Austin mondott.

- Nagyjából - rántotta meg a vállát, mintha egyáltalán nem lenne nagy dolog. Talán neki nem is volt, nekem viszont annál inkább. - De nyugi, már régóta nem veszem magamra, amit Mahone mond nekem. Mindig is irigy volt arra, ha nekem összejött valami és azt rendszerint magának akarta - magyarázta, miközben udvariasan maga elé engedett és elindultunk a sulitól nem messze lévő kis kajáldába.

- Ezt, hogy érted? - faggatóztam, mert a hanglejtéséből azt szűrtem le, hogy az én érkezésem előtt is történtek már dolgok, amik miatt ilyen rossz a két fiú viszonya. Jóformán két részre szakadt az iskola és míg az egyik fele Austint támogatta, addig a másik rész Weshez csapódott, ez pedig azzal, hogy én bekerültem a képbe csak még jobban kiéleződött.

- Hosszú lenne elmesélni. - Wesley megpróbálta hárítani a kérdezősködésem, de ez csak még kíváncsibbá tett. Valami van itt, amiről nem tudok, márpedig ha belekerültem a dolgok közepébe, nekem is jogom van megismerni a történetet.

- Mi pedig éppen egy hosszú ebédre megyünk, ahol bőven lesz időd elmesélni - válaszoltam neki, mire felnevetett és átkarolva a vállam, az oldalához szorított.

- Nem adod fel, amíg el nem mondom, igaz? - vigyorgott le rám, majd legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra.

- Túlságosan kiismertél - viccelődtem és próbáltam lazának mutatkozni, hogy elrejtsem a zavaromat.

Kétségtelen, hogy nem voltam közömbös Wes számára, ez az érzés pedig kölcsönös volt. Wesley-vel minden sokkal nyugodtabb volt, mindegy volt miről beszélünk, mindig megtaláltuk a közös nevezőt. Más talán ezt nevezte volna a tökéletes kapcsolatnak, de én máshogy gondolkoztam. Kedveltem a fiút, de amikor vele beszéltem vagy csak vele voltam, hiányzott minden izgalom. Viszont, Austin mellett sosem tudhattam, mi fog történni. Rengetegszer összevesztünk és sosem rejtettük véka alá a véleményünket, éppen ezért nem sok mindenben tudtunk megegyezni. Mégis ez vonzott még közelebb hozzá, ez az összeférhetetlenség. Vagy talán az, hogy tilos volt.

Ezért is határoztam el, hogy kiverem őt a fejemből és csakis Wesley-re koncentrálok. Kedves fiú, érdeklődik irántam és szeretem vele tölteni az időmet. Idővel talán sikerül megszeretnem.

Talán.

2014. október 5., vasárnap

CHAPTER NINETEEN

Sziasztok Drágák!
Nincs mentségem, hogy miért késtem ennyit a résszel. Megtörtént és kész. Nem tudom, maradt-e még, aki olvassa, de most hoztam a folytatást, és megígérem, hogy próbálok minden héten legalább egy részt felrakni. Remélem tetszeni fog, fontos dolgok történnek ebben a fejezetben! 
Jó olvasást! :) X
_________________________________________________

Valami nem volt rendben.

Úgy értem, azon kívül, hogy vészesen közeledett az idő, amikor is Lissával dolgoznunk kellett a közös biológia projektünkön. Nem tudtam élvezni a délelőttöt, mert mindig a délután közelgő "veszélyre" gondoltam. Ráadásul ide fog jönni. Tulajdonképpen furcsálltam is, hogy mióta itt vagyok, Austin még csak utalást sem tett rá, hogy Lissa bármikor is járt volna itt. Vagy szándékozna.

De most Austinnal akadt problémám... Leginkább az, hogy nem volt vele probléma. Az elmúlt két napban nem vitáztunk, nem kaptunk össze semmin, de még csak elszórt megjegyzéseket sem tettünk egymásra. Valójában nagyon is kedvesen viselkedett, de ez csak még furábbá tette a dolgot.

Most pedig bevonult a szobájába, miután megjegyezte, hogy nem akarja megzavarni a munkánkat a jelenlétével. A meglepetéstől alig bírtam kinyögni egy oké-t, mire még egy mosolyt is kaptam tőle, majd eltűnt az ajtó mögött.

A csengő dallamos hangja szakított ki a tépelődésből és tudtam, hogy Lissa érkezett meg. Michele alig egy órája ment el itthonról, Austin pedig felszívódott, ezért magamra voltam utalva 160 centi és 50 kiló tömény utálattal szemben. 

- Azt hittem már elfelejtetted, hogy jövök - förmedt rám köszönés helyett, miután ajtót nyitottam neki, majd úgy vonult el mellettem, mintha én lennék vendég az ő lakásában, nem pedig fordítva.

- Neked is szia - mosolyogtam rá halványan, nem akartam okot adni arra, hogy arról panaszkodhasson Mrs. Cameronnak, mennyire nem voltam együttműködő.

- Igen-igen, na elkezdhetjük végre? - legyezett felém szépen manikűrözött kezével. - Nincs időm egész nap itt álldogálni, még rengeteg dolgom van!

Szerettem volna rákérdezni, hogy a rengeteg dolog a vásárlást, a barátnőivel való vihorászást és egy utat a fodrászhoz jelenti-e, de végül visszafogtam magam és csak megadóan bólintottam. Áttereltem a nappaliba, ahol már előkészítettem mindent, ami kellhet a közös munkához. Lissa vonakodva vette kezébe az egyik könyvemet és pergetni kezdte a lapokat.

- Annyira nem vágom ezt az anyagot! - fintorodott el és anélkül dobta vissza a könyvet az asztalra, hogy egyáltalán beleolvasott volna. Aztán fogta a táskáját, előhalászott belőle egy kézitükröt és vizsgálni kezdte az arcát. Legszívesebben megforgattam volna a szemem és mondtam volna valami olyat, ami kicsit sem nevezhető barátságosnak és vendégszeretőnek, de inkább csendben maradtam és türelmesen vártam, hogy befejezze. - Figyu, merre van a  mosdó? Rendbe kell szednem magam! - nézett fel rám és összepattintva a tükröt, visszacsúsztatta a táskába.

Elnyomtam magamban a késztetést, hogy megjegyezzem, még csak most érkezett meg és elmagyaráztam neki, hol találja a fürdőt.

- Oké, öt perc és itt vagyok! - közölte, magas talpú szandáljában már az emelet felé tipegve. - Addig talán elkezdhetnéd vagy valami - javasolta egy mosolynak álcázott fintorral.

Őrület, de Lissának szemrebbenés nélkül sikerült elérnie, hogy a saját otthonomban megalázottan és kényelmetlenül érezzem magam. Egy sóhaj kíséretében úgy tettem, ahogy javasolta és hozzákezdtem az anyag átnézésének és rendszerezésének, hogy legalább haladjunk is valamit.

Öt perc elteltével kezdtem a lépcső felé tekintgetni, de nem hallottam az árulkodó léptek kopogását. Mikor Lissa újabb tíz perc múlva sem került elő, már valamivel gyanakvóbb voltam, ugyanis kételkedtem abban, hogy ennyi ideig tartana megigazítani a sminkjét. Ebben a gyanúmban az emelet felől érkező fojtott kuncogás erősített meg. Ugyan mi a fenéért nevetne a fürdőben?

Felálltam és felrohantam az emeletre. Ahogy arra számítottam a fürdő üres volt, viszont Austin szobájából halk nevetés és beszéd zaja szűrődött ki. Lissa nemtörődömsége és felelőtlensége addigra már annyira feldühített, hogy szinte gondolkodás nélkül nyitottam be... mint kiderült, rendkívül helytelen módon. Ez volt az utolsó dolog, amit látni akartam.

Austin hanyatt feküdt az ágyán, Lissa pedig a csípőjén ült és lehajolva a fiúhoz a nyakát csókolgatta, miközben Austin keze a csípőjét markolta. Amint ezt megláttam, azonnal el akartam tűnni, de a testem nem engedelmeskedett, mindössze arra voltam képes, hogy tovább bámuljam őket. A zajra mindketten felkapták a fejüket, de míg Austin megdöbbenve meredt rám, addig Lissa inkább diadalmas pillantással viszonozta az enyémet.

- Upsz. Megfeledkeztem a biológiáról. Bocsi Maddy - mosolygott rám Lissa, megtörve a csendet és felegyenesedett, de még mindig nem szállt le Austinról.

- Uhm, semmi gond. Folytassátok csak, majd... majd befejezzük máskor. - Akárhogy is igyekeztem, a hangom elcsuklott a mondat közepén és nem tudtam tovább a szemükbe nézni. - Nem is zavarok tovább - tapogatóztam a kilincs után lehajtott fejjel, majd becsaptam magam mögött az ajtót és egyenesen a szobámba rohantam.

Az arcomon folyó könnyek miatt tagadni sem tudtam volna, hogy felzaklatott a dolog és ezt most már a szomszéd szobában lévő páros is tudta. Egyértelmű volt, hogy Austin ezt akarta elérni. Kedves volt velem, figyelmes és én már azt hittem, kezdenek helyrejönni a dolgok, de ő az egészet csak azért csinálta, hogy aztán még nagyobbat üthessen, még nagyobb fájdalmat okozhasson. És hát, semmi értelme nem lenne hazudni; sikerült is neki. Desiree-nek igaza volt, tényleg hihetetlenül naiv voltam, de túl későn ismertem be magamnak.

Alig egy perce lehettem bent, amikor újra nyílt az ajtóm és Austin rontott be a szobámba. Gyorsan elfordultam, hogy ne lássa a könnyeim és kézfejemmel megtöröltem a szemem. - Minek jöttél utánam? Jól vagyok ne aggódj, csak nem akartam tovább nézni a kis műsorotokat! - támadtam neki. A hangom merő gúny és keserűség volt, de már nem érdekelt, hogy rájön-e.

- Elküldtem - válaszolt Austin. - Csak úgy bejött a szobámba, arról zagyvált, hogy te küldted fel őt hozzám, aztán rám mászott. Én egyáltalán nem akartam, de megcsókolt és...

- Ó kérlek, kímélj meg a részletektől! - emeltem fel a kezem, hogy elhallgattassam. - Tudod, amikor rátok nyitottam, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy annyira tiltakoztál volna - tettem hozzá és felé fordultam. Az arcom minden bizonnyal vörös volt és puffadt, mert Austin arckifejezése azonnal megváltozott és aggódva közelebb lépett.

- Te sírtál?

- És, ha igen? - csattantam fel. - Mit érdekel az téged?

- Miért? - kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva az elutasító viselkedésemet. Nem akartam vele beszélni, csak egyedül maradni és jól kisírni magam, amiért hagytam, hogy az érzelmeim megint befolyásolják a józan eszemet.

- Azért... azért, mert azt hittem barátok vagyunk! És a barátok nem csinálnak ilyet - dadogtam, de még számomra is szánalmasnak hangzott, ahogy próbáltam hazudni neki.

- A barátod akartam lenni, de te visszautasítottál.

- Nem úgy értettem - tiltakoztam és egy pillanatra összeszorítottam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeim. Túl sokáig meséltem be magamnak, hogy ami történt, nem történhet meg újra és most egyenesen az újabb hibámmal néztem farkasszemet. Tökéletes, de gyilkos hiba és én újra belebuktam. Belebuktam a zöld szempárba és a hibátlan mosolyba.

- Biztos vagy benne? - Austin már előttem állt, mire kinyitottam a szemem, mindössze egy lépés választott el minket egymástól. - Biztos vagy benne, hogy amit a hajón mondtál, azt úgy is gondolod?

Ahogy a szemembe nézett, a zöld szempár belemélyedt az enyémbe és képtelen voltam hazudni. - Nem - suttogtam, lehajtva a fejem. - De...

- Francba is! Leszarom a törvényt - káromkodta el magát, aztán minden figyelmeztetés nélkül, két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Hagytam neki. Csak álltam, kezem a testem mellett lógott és éreztem, hogy ajka mozog az enyémen, de nem viszonoztam. Ami a legszörnyűbb volt, hogy éreztem rajta Lissa parfümjét és rúzsát. - Mi a baj? - húzódott el, mikor megérezte, hogy valami nincs rendben, tekintete az enyémet kereste, de elfordítottam a fejem.

- Nem hagytad, hogy befejezzem. Akkor hazudtam az érzéseimet illetően, de most nem fogok. Talán ez a kis incidens kellett hozzá, hogy rájöjjek - nevettem fel idegesen és leráztam magamról a kezeit. - Nem akarok tőled semmit, csak azt, hogy ezentúl hagyj békén. Én már feladtam ezt. Kérlek, csak hagyj békén. - A hangom könyörgésbe fulladt.

Úgy tűnt, kell pár másodperc, amíg Austin megemészti a szavaimat. Megfordult és az ajtó felé indult, de mielőtt még becsukta volna maga mögött, jókora terhet zúdított rám a szavaival.

- Lehet, hogy te feladtad, de én nem fogom.

2014. szeptember 7., vasárnap

CHAPTER EIGHTEEN

Sziasztok!
Kicsit késtem... ne haragudjatok. De remélem a rész kárpótolni fog titeket, én nagyon élveztem írni! Ne felejtsetek el véleményt hagyni, hogy tudjam, mit gondoltok! Jó olvasást! :) x
_________________________________________________

Tényleg úgy történt, ahogy Austin mondta. Mikor reggel kinyitottam a szemem, már nem volt mellettem, ami egyfelől megkönnyebbüléssel töltött el, viszont tudtam, hogy most már tartani fogja magát az előző éjszaka megígértekhez.

Mivel tegnap már sem kedvem, sem erőm nem volt zuhanyozni, ezért most birtokba vettem a fürdőt és egy kiadós zuhannyal frissítettem fel magam. Miközben folyattam magamra a vizet, azon gondolkoztam, hogy most mi lesz a következő lépés. Mit mondjak Austinnak? Hogyan viselkedjek vele? Vagy éppen, hogy ő hogyan fog velem viselkedni.

A zuhanyt követően rájöttem, hogy nem hoztam másik ruhát - hiszen csak egy rövid kirándulásra számítottam -, ezért miután megtörölköztem, magamra kaptam a tegnap is viselt sortomat és a fürdőruha felsőt, majd felmentem a fedélzetre.

Észre sem vettem, hogy időközben már elindultunk, csak most, hogy a menetszél az arcomba csapott és megláttam Austint, ahogy kormányoz. Azt hittem nem vette észre, hogy feljöttem, de felnézett, egyenesen a szemembe. Egy ideig bámultuk egymást, végül ő volt az, aki megszakította a szemkontaktust. Ez egy kicsit jobb kedvre derített, élveztem, hogy talán ennyire hatással vagyok rá, de aztán elég volt csak megszólalnia, hogy ez az érzés eltűnjön.

- Vedd fel a pólódat! - kiabált oda, rám sem nézve.

- Miért venném fel? - feleseltem vissza, amitől kicsit úgy éreztem magam, mint egy kislány, de nem érdekelt. Nem Austin lesz az, aki megmondja, hogy mit tehetek meg és mit nem. - Én tökéletesen jól érzem magam így. Egyébként is meleg van és nem akarok megsülni - tettem még rá egy lapáttal és kényelmesen végignyúltam a padlón. A fa kissé kényelmetlen volt, de kellemesen melegítette a bőrömet.

Austin felé fordítottam a fejem, aki erre elkapta a tekintetét és a vízre bámult. - Bánom is én mit csinálsz. Csak ne legyél útban - mordult rám végül, mire válaszul egy kis mosolyt villantottam felé.

- Remek, ugyanis nem terveztem, hogy a közeledbe megyek.

~***~

Míg haza nem értünk egy szót sem váltottunk egymással. Idegesített a hallgatás, többször is Austin felé fordultam, hogy mondjak valamit, de olyan eltökélten nézett ki a szélvédőn az utat figyelve, hogy minden alkalommal meggondoltam magam. Nem akartam megadni neki az elégtételt, hogy én töröm meg a ránk telepedett csendet.

- Legalább megköszönhetnéd! - szólt utánam, amikor kiszálltam a kocsiból és elindultam befelé. - Akár hiszed, akár nem, de sok munkám volt benne!

- Nem kértem, hogy szervezd ezt meg nekem! - vágtam vissza, habár jól tudtam, hogy igazságtalanság, amit mondok. Valóban nem vártam tőle ezt, de a történtektől eltekintve nagyon is jól éreztem magam és tetszett, hiszen még senki nem tett értem ilyesmit. - De köszönöm, ez volt eddig a legszebb születésnapi ajándékom - tettem hozzá anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna a fiúra.

Mihelyst csapódott mögöttünk a bejárati ajtó, Michele jelent meg és széles mosollyal fogadott minket. A tőlem telhető legőszintébben próbáltam viszonozni a gesztust, miközben szorosan megölelt és azt kérdezgette, hogy milyen volt az este és tetszett-e a meglepetés.

- Igen, egyáltalán nem számítottam ilyesmire - válaszoltam és a nő válla fölött jelentőségteljesen Austinra pillantottam, aki csak elfintorodott, majd hátat fordított és eltűnt az emeleten. Megértette a célzást.

Nem sokkal utána én is követtem, de előtte még megkérdeztem Michele-t, hogy áthívhatom-e Desiree-t. Muszáj volt valakivel beszélnem a történtekről és nem hittem, hogy arra Michele lenne a megfelelő személy. Mivel azonnal belement, miután magamra csuktam a szobaajtót, ledobtam magam az ágyra, felhívtam Dess-t és megbeszéltem vele, hogy fél órán belül itt lesz nálunk.

Nem egészen húsz perc múlva meg is érkezett és mielőtt összeszedhettem volna magam, hogy lemenjek elé, már útba igazíttatta magát nevelő anyukámmal és bent is volt a szobámban. Befészkelte magát az ágyamba, a támlának vetette a hátát és olyan tekintetet vetett rám, mintha egy tanulmányozásra váró tárgy lennék.

- Na, elmondod, hogy mi volt, vagy a semmiért jöttem el?

Mintha egyedül csak ez a követelőző kérdés kellett volna hozzá, ömleni kezdtek belőlem a szavak és a legapróbb részletekig elmeséltem az előző este eseményeit. Miközben megosztottam Desiree-vel a történteket, újra átéltem a csókot, majd az utána következő vitát, aminek végül én vetettem véget, amikor közöltem Austinnal, hogy nem érzek iránta semmit.

- Mondj már valamit, megőrjít ez a csend! - bukott ki belőlem, miután percekig vártam Dess válaszára, majd megragadtam egy párnát és az arcomra szorítottam. A lány még mindig idegesítően néma volt, ezért ki kellett lesnem a puha anyag mögül, hogy meggyőződjek róla, nem hagyott-e egyszerűen itt, megunva a lelkizésemet.

- Hülyeség volt megcsókolnod.

- Igen, ezt én is tudom - motyogtam, de felemelte az ujját, mire elhallgattam.

- De neki is több eszének kellett volna lennie. Már önmagában az is elég baj, hogy úgy mászott rád, hogy ott van neki az az üresfejű barátnője - folytatta a kioktatásomat.

- Nem mászott rám, éppen csak...

- Maddy! Azt mondtad, ha nem állítod meg, leszedi rólad a pólódat! Akkor ezt minek neveznéd? Öltöztetőset akart játszani? Ébredj már fel! Nem te kellesz neki, éppen csak nem volt kéznél Lissa, ezért próbálkozott be nálad... láthatólag sikerrel - prüszkölt megvetően. - Túlságosan naiv vagy, Mad!

- Mert úgy gondoltam, hogy valakinek én is lehetek fontos? - Meg sem próbáltam leplezni, hogy mennyire megbántott ezzel a mondatával. - Igazad van, naiv vagyok. Felejtsük el, egyébként is, ez többször nem fog előfordulni - hárítottam el a további magyarázkodást.

- Erre nem mernék megesküdni. Csak rá kell nézni Austinra, messziről látszik, hogy túlteng benne a tesztoszteron és... - Elhallgatott és szemöldökét összevonva bámult rám, miközben hangosan nevettem. - Rendben, most meg mi olyan vicces?

- Én csak.. nem... fogalmam sincs. - Hosszan beszívtam a levegőt, majd ugyanilyen tempóban kifújtam és ezt még párszor megismételtem, így végül sikerült megnyugodnom és már nem vihogtam, mint egy idióta.

- Örülök, hogy humorosnak találsz - húzta fel az orrát, de szája sarkában ott bujkált egy kis mosoly. - Lehetetlenség megérteni téged, reménytelen vagy - rázta a fejét és mondandóját megtoldotta egy lemondó sóhajjal. - Még jó, hogy én itt vagyok, hogy helyre rázzalak!

Hozzávágtam a párnát és kiöltöttem rá a nyelvemet. - Mi lenne velem nélküled? - viccelődtem. Máris jobban éreztem magam, tudva, hogy nem számít, mit fogok tenni, vagy milyen rossz döntést hozok, Dess akkor is itt lesz, hogy megvigasztaljon... vagy éppen úgy istenigazából leteremtsen. - Na, akarsz csajos dolgokról dumálni? Közben kifesthetnénk egymás körmét vagy...

- Ne merészeld Madelaine Carmichael!

2014. augusztus 31., vasárnap

SECOND SUPPLEMENT

Sziasztok!
Nos, túl vagyok egy fárasztó - és igen, időt rabló - évnyitón és meghoztam a második kiegészítő részt. Szerintem nem is lett olyan rövid és fontos dolgok történnek benne, szóval élvezni fogjátok! Viszont, mivel holnaptól kezdődik az iskola, így úgy gondolom az lesz jó, ha hetente egy részt fogok közzétenni, azt pedig ti döntitek el, hogy melyik napon legyen!
Ehhez a fejezethez pedig jó olvasást! :)
_________________________________________________

Egy pillanat alatt, mindössze egy mondat segítségével sikerült tönkre vágnom az este további részét. Miután azt hazudtam Austinnak, hogy nem éreztem semmit, amikor megcsókolt és láttam, hogy ezt hallva milyen arcot vág, utáltam magam. Többet nem szólt hozzám, csak felállt, lement a kabinba és ott hagyott egyedül a fedélzeten.

Természetesen hazudtam neki. Nagyon is jól esett az a csók, de nem szabadott volna megtörténnie. Folytatása meg pláne nem lehet, az katasztrófa lenne. Legszívesebben most azonnal lementem volna hozzá, szerettem volna valahogy megmagyarázni neki, de még nem voltam rá kész, hogy bárkinek is beszéljek arról, hogy mi történt Dominic és köztem és, hogy ez mekkora törést okozott bennem.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a ma este így fog véget érni. Nem csak az lepett meg - vagy sokkal inkább ledöbbentem tőle -, hogy Austin ilyen lépésre szánta el magát. Őszintén szólva az okát sem értettem. Eddig egyáltalán nem érdeklődött irántam, sőt, ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Persze nekem sem lenne jogom bírálni, hisz én is ugyanezt tettem, de muszáj volt. Csak így tudtam távol tartanom magam tőle... ha tudtam, hogy ki nem állhat.

Hát, nem vártam szülinapi ajándékot, de ha már kaptam, egyáltalán nem ilyenre számítottam.

Nem igazán tudtam, hogy ezek után mit is csinálhatnék, ezért csak üldögéltem a padlón és néztem az eget, közben pedig azon gondolkoztam, hogy itt aludjak-e a fedélzeten, vagy lemenjek és a kabin padlóján töltsem az éjszakát. Végül győzött az álmosság és az a fölött érzett félelmem, hogy ha itt alszom, véletlenül belegurulok a vízbe, ezért összeszedtem a vacsora maradékát és lesétáltam a lépcsőn.

Austin nekem háttal, szétterülve feküdt az ágyon, így nem volt más lehetőségem, mint hogy kivegyek egy takarót a szekrényből és nekiálljak megágyazni magamnak a padlón. Próbáltam a lehető leghalkabban tevékenykedni, de Austin mégis felébredt - vagy talán nem is aludt még -, mivel mozgolódni kezdett és úgy fordult, hogy lásson.

- Mi a fenét csinálsz? - mordult rám, tekintete a kezemben szorongatott takaróra vándorolt, amit éppen leteríteni készültem, majd újra rám. Úgy tűnt, most teljesen mindegy, mit csinálok, minden megmozdulásommal csak felbosszantom.

- Mégis minek látszik? - kérdeztem vissza halkan és elkaptam arcáról a pillantásom. Olyan mérgesen bámult. Megbántottan. Elárulva. - Aludni készülök - közöltem vele, miközben a puha anyagot gyűrögettem a kezeim között.

Nem válaszolt, helyette hosszan kifújta a levegőt, majd feltápászkodott és mellém lépett, így már muszáj volt felnéznem rá. Kikapta a kezemből a takarót és az ágyra hajította. - Tényleg ilyen seggfejnek nézel? - vont kérdőre, mire értetlenkedve pillantottam rá. - Gondolod, hogy megszervezem neked ezt és aztán hagylak a földön aludni? Nyomás az ágyba! Gyerünk! - Tenyerét a derekamra tette és addig tolt, amíg el nem értem a matracot.

Eltekintettem attól, hogy ez a mondata mennyire kétértelműen hangzott és bemásztam az ágyba. - És te hol fogsz aludni? - tudakoltam tőle, mivel nem akartam, hogy miattam ő kerüljön kényelmetlen helyzetbe. Legalábbis még egyszer, ugyanis ez már megtörtént pár órával ezelőtt.

- Pontosan itt - mutatott le a lába elé és elmarta mellőlem a plédet, amit alig egy perce dobott az ágyra.

- Nem aludhatsz a földön! - tiltakoztam azonnal, mire felvonta a szemöldökét.

- És miért nem? Mintha te is pont ugyanezt tervezted volna az előbb. Nyugi, megleszek, miattam aztán nem kell aggódnod - morogta és mintha egy kis ingerültség is vegyült volna a hangjába.

- Aludj velem! - bukott ki a számon, majd rögtön el is vörösödtem, ahogy Austin tekintete találkozott az enyémmel. - Mármint... úgy értem... Elég nagy az ágy, elférünk rajta ketten is - magyarázkodtam akadozva.

- Nem kell szívességeket tenned, mert bűntudatod van. - A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a néhány nappal ezelőttire, csak akkor én voltam az, aki ezt Austin fejéhez vágtam, most pedig ő használta ki az ezzel járó előnyét.

- Nem azért - ráztam a fejem, kétségbeesetten próbáltam neki megmagyarázni, hogy egyáltalán nem úgy gondoltam. - Én szeretném. Elvégre születésnapom van és...

Nem tudtam befejezni, mert Austin fogta magát és bebújt mellém az ágyba. Ösztönösen arrébb akartam húzódni, hogy helyet adjak neki, de karját átvetette a derekamon és jóformán a mellkasához préselt, olyan erővel szorított magához. Egy pillanatra behunytam a szemem és visszafojtottam a lélegzetem a váratlan mozdulattól, de jó volt az érintése. Akármennyire is bűnösnek éreztem magam miatta.

- Utálom, hogy ezt csinálod velem - motyogta a fülembe, mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, minden alkalommal, amikor a hátamhoz ért, kicsit megrándultam. - De ma este hagynod kell, hogy átöleljelek. Aztán soha többet nem érek hozzád és minden ugyanolyan lesz, mint előtte. - Éppen ettől tartottam. Nem akartam, hogy úgy viselkedjünk egymással, mintha az lenne a legfőbb szórakozásunk, hogy keresztbe teszünk a másiknak. Ennek ellenére mégis az egyetlen lehetségest választ adtam:

- Rendben. - Ezzel egy időben pedig az arcomhoz emeltem a kezem és letöröltem a kibuggyanó könnycseppemet.

Fogalmam sincs, mi történt közöttünk, de valami megváltozott. Kétségkívül a jó irányba, ami egyúttal viszont  a leghelytelenebb dolog is. Egyre csak azt kérdezgettem magamtól, hogy miért kell mindig a rossz személybe beleszeretnem? Mert kár lenne tagadnom, hisz ugyanezt éreztem Dom-mal kapcsolatban is.... És mi lett belőle?

Jobb, ha távol tartom magamtól Austin, mielőtt örökre elveszítem.

2014. augusztus 28., csütörtök

CHAPTER SEVENTEEN

Drágák!
Elnézést a késés miatt, tudom, hogy tegnapra ígértem a részt, de nem voltam itthon, meg valljuk be, kedvem sem volt már este átolvasni, kijavítani és felrakni a részt, de most itt van! Vannak benne olyan dolgok, amit vártatok és olyanok is, amire talán nem számítottatok, de remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást! :)
__________________________________________________

Austin ajkai az enyémekre tapadtak, először csak óvatosan, majd egyre követelőzőbben, amikor látta, hogy nem tiltakozom. Behunytam a szemem, közben még mindig a pólóját markoltam, teljesen elbódított, amikor megéreztem ajkain a pezsgő kissé kesernyés-édes ízét. Nem sok fiú csókolt még meg, de meg kell hagyni, Austin csinálta mind közül a legjobban. Gyengéd volt, mégis éreztem, hogy ő irányít és, hogy ezt milyen határozottsággal teszi.

Minden bizonnyal sokkal több tapasztalata volt ebben, mint nekem, de azt még én is meg tudtam állapítani, hogy ez a csók döbbenetes volt. Fenomenális. Csak néhány pillanatig tartott, aztán elhúzódott, én mégis úgy kapkodtam levegő után, mintha a maratont futottam volna le.

És csak ekkor döbbentem rá, hogy mit is csinálok éppen. Megszegtem a magamnak tett ígéretem, belehajszoltam magam egy olyan dologba, aminek úgy is csak csalódás lehet a vége. Hiszen ez nem alakulhat másképp. 

- Köszönöm - hebegtem sután, hogy mondjak valamit, majd az alkaromra támaszkodva megpróbáltam kicsúszni alóla, de követte minden mozdulatomat és nem engedte, hogy eltávolodjak tőle.

- Nagyon szívesen - lehelte az ajkaimra, mire borzongás futott végig az egész testemen. - De szeretnék többet adni ennél - tette hozzá egy kis mosollyal.

Ennél a mondatánál halkan felnyögtem, amit biztatásnak vehetett, mert közelebb nyomult és száját újra az enyémre szorította. Én azonban egyáltalán nem akartam, hogy folytassa, bármennyire is elgyengültem, ahogy ajka az enyémhez ért, miközben tenyere a derekamra simult és a pólóm szélénél matatott...

- Állj! - nyögtem, miközben mindkét kezem a mellkasára téve löktem el magamtól... akármennyire is fájt megtenni ezt a mozdulatot. - Ezt nem csinálhatjuk - jelentettem ki és megpróbáltam egy kis önuralmat csempészni a mozdulataimba, bár, ahogy a hangom elcsuklott és remegő kézzel simítottam hátra az egyik hajtincsemet, egyáltalán nem segített abban, hogy kellően határozottnak mutatkozzak.

- Már miért ne... Ó! - Ezt úgy mondta, mintha rájött volna, miért állítottam le, ami viszont lehetetlen. - Lissa miatt, ugye? Ez nem gond, úgy is azt terveztem, hogy szakítok vele, az utóbbi időben nem jövünk ki valami jól és...

Miközben hallgattam, hogy mit mond újabb problémával kellett szembesülnöm. Valójában egészen eddig eszembe sem jutott, hogy az írott törvény, valamint az én kis titkom mellett, a lány is megakadályozza, hogy ezt itt és most folytassuk... akármit is készültünk csinálni éppen. Még egy dolog, ami miatt aggódhatok és bűntudatom lehet. Már nem is tartom számon őket.

- Nem erről van szó - ráztam a fejem, ezzel pedig sikerült belé fojtanom a szót.

- Akkor meg miről? - tárta szét a kezét és hátrébb húzódott, amit most egyáltalán nem bántam. Az arcom még mindig égett és kapkodtam a levegőt, de közel sem az időjárási viszonyok miatt. A pezsgőtől még mindig kótyagos volt a fejem és erőlködnöm kellett, hogy ellen tudjak állni a belső hangomnak, ami fáradhatatlanul azt kántálta, hogy kússzak közelebb és csókoljam meg a velem szemben ülő, látszólag értetlenkedő fiút.

De nem ennek volt most itt az ideje. Sőt, valójában ennek meg sem szabadott volna történnie. Néhány mélyebb lélegzetvétellel kicsit megnyugtattam magam, csak annyira, hogy ezt Austinnal is közölhessem. - Én örökbefogadott gyerek vagyok - vezettem be a témát, mire úgy nézett rám, mint aki éppen most ütötte be a fejét és félő, hogy agyrázkódást kapott.

- Igen, ezzel eddig is tökéletesen tisztában voltam, de kösz, hogy rávilágítottál. - Hú, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Ha azt hittem, hogy ebből leesik neki, akkor most nem jöttek be a számításaim.

- Austin, az örökbefogadott gyerekek nem létesíthetnek semmilyen kapcsolatot az örökbefogadó személy gyermekeivel - világosítottam fel. - Ez lényegében olyan, mintha testvérek lennénk és a saját testvéreddel... - nem folytattam, beleborzongtam még csak a gondolatba is.

Pár másodpercig kifejezéstelen arccal meredt rám, aztán kitört. - És ezt nem tudtad azelőtt közölni velem, hogy megcsókoltalak?!

Hát, nem ezt vártam volna. Értetlenséget? Többnyire. Döbbenetet? Persze, ez érthető egy ilyen helyzetben. Talán még az "átvertek" érzés is belefér. Na de, hogy dühös legyen? Erre aztán nem számítottam. Konkrétan letámadott, amiért a pezsgőtől enyhén illuminált állapotomban nem tudattam vele egy olyan dolgot, amit a törvény világosan kimond, emiatt pedig egy egészen más módon is letámadott, nem sokkal ezelőtt. És bár nem éreztem jogosnak, mégis úgy gondoltam, hogy most nekem kell bocsánatot kérnem tőle.

- Sajnálom. Szólnom kellett volna - húztam el a számat, részben a bűntudattól, részben, mert zavart, hogy megint rám maradt a magyarázkodás rész.

- A fenébe, még szép, hogy szólnod kellett volna! - vágott vissza és idegesen túrt a hajába, mire torkomon akadt a tiltakozás. - Egyáltalán, mi a francért kértél rá, hogy csókoljalak meg, ha közben tudtad, hogy ez nincs megengedve a szabályzatban? - utalt arra, hogy ezzel több mint valószínű, hogy törvényt szegtünk.

- Nem tudom - vallottam be. Igazából ezen gondolkoztam, mióta kiejtettem azt a kérést a számon. Miért? Miért pont ezt kértem tőle?

- Minden "testvéreddel" ezt csináltad? - mutatta kezével az idézőjelet, még mindig úgy tűnt, hogy nagyon ki van bukva. De bármennyire mérges volt, ez a feltételezés, akkor is nagyon rosszul érintett és ez neki is kezdett leesni. - Bocs, nem úgy gondoltam - visszakozott, most már valamivel higgadtabban.

- Komolyan ezt feltételezed rólam? - kérdeztem rá halkan és bár egy részem nagyon is kíváncsi volt a válaszára, nem akartam azt hallani, hogy ilyennek gondol engem.

- Nem, egyáltalán nem - rázta a fejét és felém nyúlt. Aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát és leengedte a karját maga mellé. - Csak mérges voltam, ennyi az egész. Meg váratlanul ért, hogy csókolózásért akár börtönben is kiköthetek. Ilyen még nem fordult elő velem - magyarázta, mire elnevettem magam.

A hangulat oldódni látszott, de még mindig érezhető volt az a feszültség, amit a tettünk okozott. - Meggondolatlanság volt ilyet kérnem, de többször nem fordul elő, ezt pedig elfelejtjük. Mintha meg sem történt volna, ez lesz a legjobb megoldás - tisztáztam a helyzetet, igaz, mintha ez nem tetszett volna Austinnak. Legnagyobb elképedésemre, szóvá is tette.

- És mi van, ha én nem akarom elfelejteni? - Ha nem látom, hogy mozog a szája és nem hallom, hogy ez bizony az ő hangja, el sem hiszem, hogy képes volt ilyet mondani. Az, hogy megdöbbentem, nagyon is enyhe kifejezés.

- Austin! - hördültem fel szörnyülködve. - El KELL felejtenünk - nyomta meg a kell szócskát, hogy nyomatékosítsam a mondandóm. - Ha ez kiderülne, komoly bírósági tárgyalásra számíthatunk - világítottam rá a helyzet súlyosságára. Hasztalanul.

- Nem vagyok hülye Mad, tudom, hogy mivel jár az ilyesmi - forgatta meg a szemét Austin idegességében. -  De nem mi választottuk ezt a helyzetet. Vigyázhatunk, hogy senki más ne tudjon róla - próbált meggyőzni.

- Nem lehet - tiltakoztam azonnal.

- Miért? Te talán nem akarod? Mondd azt, hogy nem éreztél semmit, amikor megcsókoltalak és máris elfelejthetjük ezt a témát - ajánlotta fel, mire keservesen felsóhajtottam és a tenyerembe temettem az arcom.

- Én csak... nem tudnánk titokban tartani. Valahogyan úgy is kiderülne és nekem nincs több húzásom - feleltem végül.

- Nincs több húzásod? Mire célzol ezzel? - vont kérdőre. Ettől féltem és tessék, újra belekerültem egy olyan helyzetbe, amire a legcsekélyebb mértékben sem vágytam.

- A múltban történt pár dolog, ami miatt szemmel tartanak. A legapróbb hiba és máris mehetek vissza az intézetbe. És én ezt nem akarom. - Ennél többet nem voltam hajlandó elárulni. Soha, senkinek nem beszéltem a botlásról, ami jócskán megpecsételte a múltamat és a jövőmet is. Austin pedig még mindig fürkészően nézett rám, ezért akármennyire is fájt, muszáj volt véglegesen leszerelnem. - És nem, nem éreztem semmit, amikor megcsókoltál. Legfeljebb a nyelved, amit le akartál nyomni a torkomon. - És ezzel visszatértünk az eredeti felálláshoz. Újabb okot adtam, hogy Austin utálhasson - ami az arckifejezéséből ítélve sikerült is -  miközben azt kívántam, bárcsak meg nem történtté tehetném az utóbbi egy órát.

De még az sem lett volna elég, mivel fogalmam sincs, mikor kezdtem így érezni Austin iránt. Azt viszont tudtam, hogy annak, ami 3 éve történt, nem szabad újra megtörténnie. Nem veszítek el még egy családot.

2014. augusztus 23., szombat

CHAPTER SIXTEEN

Sziasztok, Csajok!
Szóval, itt lenne a következő rész, a RANDI (még mindig csupa nagybetűvel) folytatása. Remélem elnyeri a tetszéseteket, nekem nagyon közel áll a szívemhez, főleg a vége miatt... de majd meglátjátok! Köszönöm szépen a biztató, inspiráló és kedves szavakat, nagyon jól esnek. Még annyit szeretnék, hogy ezen kívül még két részt szeretnék iskola kezdés előtt publikálni, ez remélhetőleg összejön és a történet valószínűleg szeptember végére be fog fejeződni. Ez még messze van, de gondoltam tudatom veletek. :)
Most már nincs más hátra, mint előre... Jó olvasást!
_________________________________________________

Nem tartott túl hosszú ideig, amíg egymás szemébe bámultunk, nekem mégis úgy tűnt, mintha végtelen percek óta állnánk egymással szemben, míg végül Austin meg nem törte a csendet.

- Mielőtt megcsináltam volna azt az öngyilkos akciót - Erre felhorkantam, de nem szóltam közbe, kíváncsi voltam, mit akar mondani. - mintha hallottam volna valamit, de nem értettem tisztán - félrebillentette a fejét és angyali mosolyt villantott rám.

- Azt akarod bemesélni, hogy fél méterre álltam tőled, az arcodba ordítottam és te nem hallottad? - húztam fel a szemöldököm hitetlenkedve. Ha lett volna elég helyem, csípőre teszem a kezem a kellő hatás elérése érdekében, de Austin olyan közel állt hozzám, hogy ez a mozdulat most azzal fenyegetett volna, hogy jól gyomorszájon vágom. De talán meg is érdemelte volna.

- Tudom-tudom, de az adrenalin miatt... - kezdett volna magyarázkodni, de aztán az arckifejezésem nevetésre ösztönözte. - Akkor, ha jól értettem, ez tényleg egy randi - könyörült meg rajtam.

- Igen, az. Most örülsz? - adtam meg magam, hátha hamarabb szabadulok.

- Fogjuk rá, bár inkább éhes vagyok - vonta meg a vállát, aztán hunyorítva nézett le rám. - Te nem? Gyerünk, együnk valamit.

- Nem hiszem, hogy ezek után még bárhová is szeretnék veled menni - morogtam és oldalra léptem, hogy visszanyerjem a személyes teremet. Így, hogy végre nagyobb volt köztünk a távolság, sikerült kellőképpen mérgesnek tűnnöm, mert nem vonta el a figyelmemet. - Majdnem kinyírtad magad! Azt hittem van egy kis eszed, de most már biztos vagyok benne, hogy nem vagy normális!

- Aggódtál értem? Ez aranyos - vigyorodott el, mire megforgattam a szemem és faképnél hagytam, bár nem igazán tudtam, hová mehetnék a hajó fedélzetén kívül.

Nem is kellett sokáig várnom, Austin két lépéssel beért, időközben felkapta a pólóját a padlóról és most a kezében lóbálta. A nap nagyjából már megszárította, de a haja még mindig nedves volt, a vízcseppek meg-megcsillantak a tincsei között és nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam meg, de csak egy másodperc erejéig, aztán elfordítottam a fejem és kényszerítettem magam, hogy előre nézzek.

- Haza kellene már mennünk, nem? - kérdeztem, csak, hogy mondjak valamit és megpróbáltam semleges arckifejezést magamra erőltetni.

- Haza? - Austin úgy nézett rám, mintha most szabadultam volna egy diliházból, miután feltettem - ezt a számomra nagyon is egyértelmű - kérdést.

- Igen nagyokos. Tudod, az a hely, ahová iskola után mész, ahol ebédelsz és alszol. Nagy ház, sok szobával...

- Tudom, hogy mit jelent, de kösz, hogy elmagyaráztad - hallgattatott el és egy grimasszal jelezte, hogy nem díjazta a beszólásomat. Nem tudom, miért viselkedtem ilyen undokul, de egyszerűen nem tudtam kontrollálni magam. - Ma nem megyünk haza - világosított fel.

- Nem megyünk haza? - Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, leessen az állam és valahol a földet súrolja.

- Pontosan ezt mondtam, de megismételhetem lassabban, ha szeretnéd. - Remek, most már ő is seggfejeskedik, de persze gondolhattam volna, hogy nem fog csak úgy átsiklani az előbbi viselkedésem felett.

- Na jó, hagyjuk abba ezt a hülye vitát és inkább magyarázd el, hogy mit találtál ki már megint - sóhajtottam fel megadóan, majd karba fontam a kezem és szembefordultam vele. - Hallgatlak - biccentettem.

- Anya elárulta, hogy két nap múlva lesz a születésnapod és gondoltam, megleplek ezzel - mutatott körbe. - Azt terveztem, hogy itt fogunk vacsorázni, ami most már esedékes - célzott a mögöttünk lemenő napra és az egyre sötétedő égboltra. - Aztán nem tom', csinálunk valamit, amit szeretnél - rántott vállat és ujjaival felborzolta haját a tarkóján. Próbáltam továbbra is ráfigyelni és nem arra gondolni, mennyire tetszett ez az apró mozdulat.

- De mégis...

- Itt alszunk a hajón, lent van egy alvókabin, zuhanyzó és ágy is, holnap reggel pedig hazaindulunk - előzte meg a kérdésemet, valószínűleg egyértelmű volt, hogy ezt akarom tudni. - És nyugi, anya megengedte, hogy lógjunk egy napot a suliból - tette hozzá, szája felfelé görbült, mintha szórakoztatná a gondolat, hogy engem igenis érdekel az iskola.

- Öhm, hát jó - motyogtam bizonytalanul.

Még mindig meghökkentett a tény, hogy ez az egész azért volt, mert Austin meg akart lepni a szülinapom miatt. Jólesett a gesztus, habár én minden évben minél inkább el akartam felejteni ezt a napot, túlságosan sok kellemetlen emléket tudtam hozzákapcsolni. Mindig eszembe juttatta, hogy Dominic milyen könnyedén behálózott, aztán eldobott, amikor veszélyeztetve érezte magát. Én pedig feltételek nélkül hittem neki, aminek az lett az eredménye, hogy csalódtam.

Most mégis tetszett, hogy ilyen ajándékot kapok. Még akkor is, ha ezt Austin szervezte meg, az a személy, akit nem igazán kedvelek... Jobban mondva, az utóbbi időben már jó párszor emlékeztetnem kellett magam erre. Most olyan más volt, könnyű volt elfelejtenem, hogy nem kellene kedvelnem.

- Oké! - A beleegyezésemet hallva megint elvigyorodott. - Oké, várj itt! - mutatta a helyet a kezével és egy pillanat alatt eltűnt a kabinhoz vezető ajtó mögött, időt sem hagyva, hogy elsüssem a "Mégis hová mehetnék innen, amikor még mindig nem tudok úszni?" kérdésemet.

Nem kellett rá sokat várnom, néhány másodperccel később már fel is bukkant, kezében egy tálcával, amin jó néhány hamburger, csirkeszárny és gyümölcs sorakozott. - Van még lent egy üveg pezsgő behűtve, kihoznád azt is? - biccentett fejével a lejárat felé.

Ahogy Austin mondta, tényleg volt egy pici szoba, egy még kisebb ággyal, zuhanyzó és még egy konyha is helyet kapott, bár két ember már elég szűkösen fért volna el benne. Egy kis időt szántam rá, hogy körülnézzek, aztán felkaptam az asztalról a vödröt, amiben a hűtött pezsgő pihent és csatlakoztam Austinhoz, aki már kényelmesen elhelyezkedett a fedélzeten.

Időközben már teljesen besötétedett, csak a csillagok és hold, valamint a hajó lámpái adtak némi fényt. Miközben ettük - a nem túlságosan egészséges és vacsorához való - menüt, elmélázva kibámultam a vízre. Gyönyörű volt, ahogy az égbolt fényei visszatükröződtek, mintha mi is a felhők között hajókáztunk volna.

- Szokatlanul csendes vagy - térített vissza Austin a gondolataimból. - Ne érts félre, nagyon élvezem, de őszintén? Kicsit meg is ijeszt. Ugye nem kaptál sokkot vagy ilyesmi? - Megpróbálta elpoénkodni a dolgot, de láttam rajta, hogy kicsit feszült, azt viszont nem értettem, hogy miért.

-Haha, milyen vicces - grimaszoltam rá, mire végre elvigyorodott. Nem is értem, miért ilyen fontos ez... - Egyáltalán nem, csak... olyan csodálatos - céloztam a vízről visszaverődő fényekre.

- Nem ez az egyetlen dolog. - Csak egy elmormolt mondat volt, talán nem is nekem szánta, de mégis felkeltette az érdeklődésem. Austin is észrevette, hogy meghallottam, mert megpróbálta elterelni a szót. - És van még valami, amit szeretnél születésnapodra? Bármi kívánság?

Úgy tettem, mint aki elgondolkozik, szándékosan eltúloztam a dolgot. Mutató ujjamat a számhoz érintettem és látványosan körbenéztem, mintha keresnék valamit, mire Austin szem forgatva közelebb csúszott hozzám és vállával meglökte az enyémet.

Pillanatok alatt hatalmas lökdösődés alakult ki közöttünk. Megpróbáltam lefogni Austint, hogy ne bökdöshessen, de jóval erősebb volt, könnyedén elbírt velem. Még fel sem eszméltem, máris a hajó padlóján feküdtem, Austin pedig felettem támaszkodott. Kezével leszorította a csuklómat, így ha akartam, sem tudtam volna kiszabadítani magam. De eszem ágában sem volt. Talán a három pohár pezsgő miatt, amit magamba erőszakoltam a vacsora közben, hogy csökkentsem a feszélyezettségem. Ez sikerült is, olyannyira, hogy teljesen feloldódtak a gátlásaim.

- Lenne valami - közöltem halkan, mire Austin tekintete rám villant. Még a félhomályban is láttam, hogy az arca ugyanúgy kipirult az erőlködéstől, mint ahogy a sajátomat éreztem.

- Igen? - billentette félre a fejét mosolyogva és kicsit közelebb hajolt. Éreztem a pezsgőtől édes leheletét, valószínűleg ő is többet ivott annál, ami után még tiszta fejjel tudott volna gondolkozni. - És mi az?

- Csókolj meg. - Austin mosolya az arcára fagyott és hitetlenkedve bámult rám, de én csak kuncogva megrántottam a vállam - már amennyire képes voltam a mozgásra.

Vártam, hogy eleget tesz a kérésemnek, hiszen erre számítottam, ehelyett elengedte a kezem. - Túl sok pezsgőt ittál. Nem tudod...

Elkaptam a pólóját és lehúztam magamhoz, így az arcunk között csak pár centiméter távolság volt. - Pontosan tudom, hogy mit beszélek - vágtam a szavába és próbáltam komolynak mutatni magam, de nem segített rajtam, hogy Austin még mindig hitetlenkedéssel vegyes döbbentettel nézett vissza rám, így újra elnevettem magam. - Na, megcsókolsz vagy sem?