CHAPTER FIVE

Hola!

Megint egy nappal korábban, de remélem ez senkinek sem szegi kedvét, hogy elolvassa az új részt! :D Egyúttal szeretném megköszönni az újabb feliratkozókat és kommenteket, végtelenül hálás vagyok érte! Csak így tovább! ;) Jó olvasást! <3
________________________________________________

A nap további részét Desiree-vel töltöttem. Kicsit visszahúzódó volt és nem úgy tűnt, mintha lennének barátai, vagy, mintha bárki is érdekelné a társai közül, de a természete ellenére kedves lánynak találtam. Emellett örültem, hogy végre akadt egy ember, aki szóba állt velem.

Dess kikérdezett Austin-ról, én pedig elmondtam neki mindent, amit az eddig tapasztaltakból leszűrtem... Vagyis, hogy nagyképű, bunkó és imád keresztbe tenni másoknak, valamint azt is megemlítettem, hogy miatta már az első napon elzárást kaptam. Erre a lány közölte velem, hogy ne foglalkozzak Austinnal és az elzárásról ne késsek, mert állítása szerint - habár Mr. Garett az egyik legjobb fej tanár a suliban - az egyetlen dolog, amit utál, az a késés.

Ezért - Desiree tanácsát megfogadva - pontosan fél kettőkor beléptem a terem ajtaján. Mr. Garett már ott ült és miután köszöntem, elfoglaltam a helyem az egyik első padban. Épp mikor lehajoltam a táskámért, nyílt az ajtó és Wes is csatlakozott hozzánk. Biccentett Mr. Garett-nek, engem pedig egy széles mosollyal köszöntött és leült az enyém melletti padba.

Előpakoltam a cuccaimat és nekifogtam a lecke megírásának, hogy ne haszontalanul töltsem az egy órát. Néha magamon éreztem a mellettem ülő fiú pillantását, de egyszer sem néztem fel, inkább úgy tettem, mint aki teljesen belemerült az egyetemes történelem tanulmányozásába.

Egy óra elteltével Mr. Garett összecsukta a könyvet, amit idáig olvasott és felemelkedett a székéből. - Most mehettek. Remélem, hogy többször nem áll szándékotokban késni az órámról - pillantott ránk elnéző mosollyal a szája sarkában.

Válaszul megráztam a fejem, majd összeszedtem a cuccaim és vállamra kapva a táskám, kisiettem a teremből. Miközben a kijárat felé igyekeztem, azon gondolkoztam, hogy mit fogok mondani Michele-nek. Nem akartam bemártani Austin-t, de közel sem amiatt, mert olyan jóindulatú lennék vele szemben. Egyszerűen csak meg sem fordult a fejemben, hogy Michele nekem hisz majd, nem pedig Austinnak.

- Maddy, várj már!

Wesley hangját hallva megtorpantam és hátrafordultam. Táskáját hanyagul a vállára vetve közeledett és még ha nem tudtam volna, akkor is lerítt róla, hogy ő az a srác, akiért minden lány odavan és már csak egy pillantásáért vagy egy köszönésért is ölni tudnának. Jelen esetben engem is első számú ellenségnek tekintettek, amiért Wes - bár fogalmam sincs miért - ennyire kitüntet a figyelmével.

- Bocsi, csak elgondolkoztam - szabadkoztam, majd mikor beért, együtt sétáltunk tovább.

- Igen, gondoltam - nevetett fel. - Pontosan olyan lánynak tűnsz - tette hozzá, mire értetlenkedve ráncoltam a homlokomat. Sosem szerettem, ha valakit a kinézete vagy a viselkedése alapján beskatulyáztak. Ezt elégszer elszenvedtem én is az intézetben töltött éveim alatt.

- Milyennek? Strébernek? Törtetőnek? Vagy a tanár kedvencének? - soroltam és megszaporáztam a lépteim, azzal a feltett szándékkal, hogy otthagyom a fiút, de nem engedte olyan könnyen lerázni magát.

- Félreértettél - mosolygott, amint felzárkózott mellém. - Úgy gondoltam, hogy olyan lány vagy, aki gondolkozik mielőtt beszél. Ez jó - magyarázta. Nem válaszoltam neki, ezért folytatta. - Figyelj, hétvégén lesz egy buli az egyik haveromnál. Csak páran a suliból összejövünk, semmi különös, de szeretném, ha te is eljönnél. Ha gondolod, meghívhatod a barátnődet is - ajánlotta fel Desiree-re célozva és türelmesen várt a válaszomra.

Nem igazán voltam még ilyesféle bulikban, de nem sok jót hallottam róluk. Ennek ellenére nem akartam élből visszautasítani Wesley-t. - Még átgondolom - közöltem vele végül és úgy tűnt, a fiú megelégedett a válaszommal.

Közben kiértünk az iskola elé és Wesley a parkolóban álló egyetlen jármű, egy fekete és arany díszítésű Harley Davidson felé indult. - Elvigyelek? - pillantott rám és felém nyújtotta a bukósisakot.

- Nem, köszönöm. Inkább sétálok - ráztam a fejem és bizonytalanul pillantottam a hatalmas motorra.

- Rendben - nevetett Wes és lábát átvetve az ülés felett, elhelyezkedett a Harley-n. - Akkor holnap találkozunk. Légy jó - intett, majd felbőgette a motort és pillanatok alatt eltűnt a parkolóból.

Dobtam egyet a vállamon lógó táskámon, majd elindultam az ellenkező irányba. Alig tettem meg pár lépést az eddig a túloldalon parkoló piros Range Rover - amit egész idáig észre sem vettem - mellém kanyarodott.

- Mit akarsz? - dünnyögtem kedvetlenül Austin-nak, amint letekerte az ablakot. Ahogy megpillantottam, rögtön eszembe jutott, hogy ha hazaérek, valószínűleg számíthatok egy alapos szidásra. Máris rosszabbul éreztem magam és szándékomban állt a mérgemet Austin-on kitölteni, aki minden baj okozója volt.

- Szállj be - nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót és megpaskolta a bőrülést.

Vetettem rá egy szkeptikus pillantást, majd továbbindultam a járdán. - Semmi kedvem hozzád - szóltam még vissza és reméltem, hogy ha látja rajtam az ellenszenvet, feladja és szépen hazakocsikázik. Ehelyett néhány méter után újra mellém gördült és így haladtunk tovább. Én sétáltam, ő pedig lassan araszolt mellettem a kocsival. Végül nem bírtam tovább, szememet forgatva a kilincsért nyúltam és beültem mellé, mielőtt az egész utat mellettem vánszorogja végig.

- Szuper! Most boldog vagy? - vetettem oda neki, miközben becsaptam a kocsiajtót, amire csak egy szúrós pillantással reagált. Lissa után, valószínűleg a kocsija a legfontosabb számára. Vagy fordítva, nála nem lehet tudni.

- Nem igazán, de ha nélküled megyek haza, anya biztosan megkérdezte volna, hogy hol vagy - válaszolt egy undorítóan jókedvű vigyorral. - Pedig én szívesen hagytalak volna sétálni - szúrta még oda, majd beindította az autót.

Válaszul csak morogtam valamit, ami úgy hangzott, hogy "mert még mindig egy rohadt nagy seggfej vagy", de a felbőgetett motor elnyomta a hangom. Viszont a rám vetett széles vigyora miatt, volt egy olyan sejtésem, hogy még így is hallotta... amit egyáltalán nem bántam. - Esetleg ne üljek hátra? - kérdeztem és ügyeltem rá, hogy a hangomból kellőképpen kiérződjön a gúny.

- Maradhatsz, Lissának edzése van. Pom-pom lány - tájékoztatott, mintha észre sem vette volna a szarkazmust. Eltűnődtem azon, hogy bár még nem is ismerem, de minden tiltakozásom ellenére is többet tudok meg erről a bizonyos Lissáról, mint szeretnék.

- Csak hogy tudd, az sem érdekel, ha éppen Einstein relativitás elméletét pontosítja - osztottam meg Austinnal is a gondolataim, mire csak felröhögött és a fejét rázta, de szerencsére befogta és az út további részében békén hagyott.

Mikor begördültünk a felhajtóra és Austin leállította a kocsit, szó nélkül kipattantam és nélküle indultam be. Jobb mielőbb túlesni rajta és lehetőleg anélkül, hogy közben Austin tenyérbemászó vigyorát is el kellene viselnem.

- Szia, drágám - köszöntött Michele, amikor beléptem a nappaliba. - Milyen volt az első napod?

-Tűrhető - foglaltam össze egy mondatban, ami mosolygásra késztette. Megállt egy pillanatra a törölgetésben és az órára pillantott, nekem pedig a mozdulattól apróra zsugorodott a gyomrom. Tudtam, mi következik és a bejárati ajtó csapódását hallva arra is rájöttem, hogy nem fogom megúszni, hogy Austin jelenléte nélkül valljam be az elzárást. Valószínűleg élvezetes vigyorral fogja végignézni, ahogy Michele teljesen kiakad rám.

- Elég későn jöttetek. Történt valami? - Az aggodalmát látva csak még jobban bűntudatom lett. Féltem, hogy csalódni fog bennem és a döntésében, hogy rájön, nem engem kellett volna magához vennie. Lehajtottam a fejem és a cipőm orrával piszkálni kezdtem a szőnyeg szélét.

- Én...

- Csak megmutattam pár helyet Mad-nek, aztán összefutottam pár haverral és dumáltunk egy kicsit. Elszaladt az idő, ne haragudj - válaszolt helyettem Austin, majd odalépett Michelehez, adott egy engesztelő puszit az arcára és rám sem nézve eltűnt az emeleten.

Michele a fia után nézett, majd újra hozzám fordult. - Örülök, hogy jól kijöttök - mosolygott és ahogy elhaladt mellettem, finoman megsimította a hátamat.

Bénultan bólintottam, még mindig nem tudtam elhinni, hogy Austin miattam hazudott az édesanyjának, ráadásul magára vállalta az egészet. Elvégre ki nem állhat. Akkor meg miért tette?

Azt hittem, a kis idő alatt, amit itt töltöttem sikerült kiismernem, de most úgy éreztem, hogy sokkal több van benne, mint amit elsőre mutat. Talán félreismertem? Talán... Mindenesetre ezt az oldalát sokkal jobban kedveltem.

CHAPTER FOUR

Sziasztok Drágák!
Tudom, hogy azt mondtam, 5 naponta fogom hozni a részeket, de úgy gondoltam, hogy most mégis egy nappal korábban felteszem. Remélem örültök és tetszeni fog! Hogy tetszik eddig?
Ui.: Nagyon szépen köszönöm a  visszajelzéseket, iszonyatosan jól esnek! Jó olvasást! :)
_________________________________________________

Az órámra pillantva megállapítottam, hogy nem egészen húsz percem maradt beérni az iskolába, ezért meggyorsítottam a lépteimet. Amikor feltűnt előttem az iskola épülete, megálltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam a feszített tempó után. Miközben kapkodtam a levegőt, szememet végigfuttattam a parkolón és szinte azonnal kiszúrtam a piros Range Rovert. Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy kicsit kicsinosítom, de végül elvetettem ezt az ötletet.

A bejáraton belépve a szokásos nyüzsgés fogadott, mindenki a folyosón beszélgetett, a szekrényében kotorászott a könyveit keresve vagy éppen a többieket kikerülve igyekezett a terme felé. Előkerestem az órarendemet és megnéztem, hol lesz az első órám. Irodalom, a 207-es teremben. Remek. De hol a francban van a 207-es terem?

Tanácstalanul néztem körbe, hogy vajon kit is kérdezhetnék meg, csak egy gond volt... az égvilágon senkit nem ismertem és furán vette volna ki magát, ha csak úgy odapattanok valakihez. Mellesleg sosem voltam jó a rögtönzött beszélgetésekben.

- Keresel valamit? - szólalt meg mellettem valaki, mire a hang irányába kaptam a fejem. Austin a folyosó falának dőlve állt és azzal az idióta vigyorával engem nézett.

- Te hozzám beszélsz? Komolyan szóba állsz velem ennyi ember előtt? - néztem látványosan körbe és gúnyosan felvontam a szemöldököm.

- Mad, ne legyél már ennyire hisztis - ingatta a fejét, ellökte magát a faltól, majd mellém lépve egyik karját átvetette a vállamon. - Na gyerünk, ki vele! Hol és kivel lesz órád?  - erősködött, amit nem tudtam mire vélni.

Leráztam magamról a kezét és szembefordultam vele. - Miért vagy hirtelen ennyire segítőkész? Most nem lát Michele, nem kell kedvesnek lenned velem, elég, ha otthon elviselsz, nem igaz? - Halkan beszéltem, de a hangomból kiérződött a mondandóm éle. - Nyugodj meg, semmit nem fogok anyukádnak mondani, de egy percig se gondold, hogy miattad. Csak nem akarom, hogy megtudja, hogy a fia mekkora egy tahó! Most pedig, ha megbocsátasz - intettem neki. -, órára kell mennem. - Azzal hátat fordítottam és meg sem várva, hogy valamit reagáljon, faképnél hagytam. És piszkosul elégedett voltam magammal.

Az óráról persze elkéstem, de még ez is megérte, cserébe, hogy láthattam Austin megdöbbent arcát, amikor kiosztottam. Legalábbis ezt gondoltam, amikor kopogás után beléptem a terembe, majd egy jó reggelt-et követően egy szabad pad felé indultam, de a tanárom hangja megállított.

- Jó reggelt, Miss Carmichael! Tudja, hogy az óra öt perce elkezdődött? - érdeklődött könnyedén Mr. Garett, mire megtorpantam és a tanáromra emeltem a tekintetem, közben a szemem sarkából láttam, hogy mindenki kíváncsi és érdeklődő pillantásokkal méreget.

- Elnézést kérek - motyogtam.

- Elnézem - bólintott, én pedig megkönnyebbülten rogytam le egy üres székre a középső sorban. - De mint tudja, a szabályok mindenkire vonatkoznak, így az új diákokra is. Ezért szeretettel várom a délutáni elzáráson - fűzte hozzá, majd összecsapta a tenyerét és további szavait az egész osztályhoz intézte. - Most pedig, nyissátok ki a könyveteket a 135. oldalon!

Kedvetlenül tettem eleget az utasításnak, de közben fejben kinyírtam Austint. Az egész az ő hibája! Rögtön az első napomon elzárást kaptam, ezzel nem igazán fogom meggyőzni Mitchele-t arról, hogy érdemes volt magához vennie.

Alig kezdtünk neki az anyagnak, amikor megint nyílt az ajtó és egy fiú lépett be a terembe. Látszólag nem zavartatta magát, lassan az előttem lévő padhoz sétált és kényelmesen helyet foglalt.

- Örülök, hogy csatlakozott hozzánk Mr. Gilbert - biccentett Mr. Garett. - Legalább Miss Carmichael nem fogja olyan egyedül érezni magát az elzáráson - közölte, majd mintha mi sem történt volna, folytatta az órát.

A srác megbökte a mellette ülő lány karját és valamit mondott neki, mire ő csak felém bökött a fejével. A fiú hátrafordult, gyorsan végigmért, aztán elmosolyodott. - Hello. Wesley Gilbert vagyok, de mindenkinek csak Wes - suttogta és végigkönyökölt a padomon.

Csodálkozva néztem rá. Egyrészt, mert ilyen könnyedén kezdett velem társalogni, másrészt, mert ezt az irodalom óra kellős közepén tette meg. Végül összeszedtem magam és gyorsan válaszoltam neki. - Én Madelaine - nyögtem ki. Lehettem volna ennél is gázabb? Nem hiszem.

- Megjegyzem - bólintott. - Majd még dumálunk, Maddy - kacsintott rám és újra előrefordult.

Ha azt mondanám, hogy az óra végéig sikerült összeszedni magam és túltenni azon, hogy a suli valószínűleg leghelyesebb fiúja ilyen kedvesen fogadott, akkor hazudnék. Egész nap őt figyeltem, többnyire csak távolról és vigyázva arra, hogy ő ne vegye észre, de néhányszor még így is összeakadt a tekintetünk. Olyankor mindig elmosolyodott, én meg rendszerint bénáztam és leejtettem valamit.

Ebédszünetben viszont újabb gondom akadt. Beálltam a sorba, megpakoltam a tálcám és... ennyi. Ahogy megfordultam és körbenéztem, fogalmam sem volt, hogy hová ülhetnék. Az egyedüli, akit - mondjuk úgy - ismertem, az Wes volt, de őt sehol sem láttam, mellesleg minden asztal foglalt volt. Az egyiknél kiszúrtam Austint, szorosan mellette minden bizonnyal Lissa és - gondolom - a haverjai, ahogy néhány lány társaságában beszélgetnek és nevetnek. Aztán mintha megérezte volna a pillantásomat, Austin felém fordult és kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire én válaszul megforgattam a szemem és újfent hátat fordítottam neki. Már egész jól ment.

De még mindig nem tudtam hová ülhetnék le. Újra körbenéztem és nem messze tőlem, észrevettem egy lányt, aki egyedül ült az asztalnál és elmélyülten olvasott egy könyvet, míg másik kezében a villáját tartotta. Nem akartam megzavarni, de az a verzió sem csábított, hogy egész szünetben az ebédlő közepén álljak, ezért némi hezitálás után elindultam felé, tálcámat az asztalra csúsztattam és leültem vele szemben. Érdeklődve felpillantott rám, majd összecsukta a könyvet.

- Szia, remélem nem baj, hogy ideültem - kezdtem bele én, mivel nem úgy tűnt, hogy meg akar szólalni. - Új vagyok, a nevem Madelaine Carmichael - nyújtottam a kezem, mire szemöldöke a magasba ugrott, de azért ő is átnyúlt a tálcája felett és megrázta a kezem.

- Desiree - szólalt meg végül, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, kezdtem azt hinni, hogy idiótának néz. - Új lány létedre máris kikezdesz a suli két leghelyesebb fiújával - állapította meg minden további nélkül, majd bekapott egy szem sült krumplit és nyugodtan rágcsálni kezdte.

- Micsoda? - kérdeztem vissza meghökkenve. - Én.. én nem - hebegtem, próbáltam magyarázkodni, de nehéz volt úgy, hogy fogalmam sem volt, miről beszél.

- Láttalak reggel. Austin Mahone-val beszélgettél a folyosón. Órán meg Wesley-vel dumáltál és le sem tudta rólad venni a szemét - közölte velem tárgyilagosan.

- Ó - nyögtem ki, amikor végre megértettem. - Nem! - tiltakoztam azonnal, mire kaptam egy fürkésző pillantást. - Illetve Austin a mostoha testvérem, ha úgy vesszük. Michele magához vett az árvaházból és most velük élek - magyaráztam, magamban pedig azt kérdeztem: miért mondom ezeket el egy ismeretlen lánynak? - Wes-szel pedig csak pár szót váltottam.

- Szóval Mahone-éknál laksz? - hajolt közelebb Desiree és félretolta a könyvét, látszólag teljesen megfeledkezett róla. Bólintottam. - Hű! - dőlt hátra és csodálkozva nézett rám. - Te aztán nagy mázlista vagy. Austinnal élsz és Wes-nek is bejössz, de nem lennék a helyedben. A fél suli utálni fog. - Rémülten néztem rá, mire felkuncogott. - Nyugi, mindig ez van, ha valaki az iskola nagymenőivel kerül kapcsolatba. Majd megoldjuk - vonta meg a vállát, majd elemelt egy uborka karikát a tányéromról.

Talán a többesszám miatt vagy, mert olyan közvetlenül és magától értetődően eszegetett az én ebédemből, de úgy éreztem, hogy Desiree személyében megtaláltam az első barátomat.

CHAPTER THREE

Sziasztok Drágák!
Megérkeztem a - reményeim szerint - várva várt résszel. Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem máris közel áll a szívemhez a blog, imádom Mad és Austin "piszkálódását". Nektek, hogy tetszik eddig? Remélem eléggé ahhoz, hogy továbbra is olvasóim maradjatok! Várom a visszajelzéseiteket! :)
__________________________________________________

Austin az elkövetkező pár napban megpróbált közelebb kerülni hozzám. Persze sikertelenül, ugyanis eldöntöttem, hogy keresztülnézek rajta és így is tettem. Elégedetten konstantáltam, hogy a feltételezésem bevált és a fiú nem olyan, aki elviseli, ha nem rá figyelnek... ő inkább az a fajta, aki mindenki érdeklődését felkelti és ezt szereti. Többek között emiatt is zavarhatta ennyire, hogy én teljesen közönyös vagyok az irányába.

A következő három nap szinte minden percét Michele-lel töltöttem, időt és alkalmat sem hagyva arra, hogy Austinnal kettesben legyünk, ezzel is erősítve az elhatározásom. Ahogy a nevelőszülőm ígérte, vásárolni mentünk és hiába tiltakoztam, a szekrényem tartalma jó pár új darabbal bővült. Emellett kicsit körbevitt a városban és megmutatott néhány olyan helyet, ahová szerinte érdemes lesz elmennem. Végül pedig eljött velem a suliba, hogy elvégezzük a beiratkozáshoz szükséges dolgokat. Ezután az igazgató körbevezetett, de jóformán semmit nem sikerült megjegyeznem. Michele megnyugtatásként közölte, hogy Austin majd úgy is mindent újra megmutat és elmagyaráz, ám ebben kételkedtem. Ha beválik az elméletem, akkor idegenvezetés helyett, inkább jó messzire elkerül majd.

És úgy tűnt, az érdektelenségem elérte a célját... Illetve elindított valamit. Konkrétan Austin megelégelte azt, hogy levegőnek nézem és megpróbált visszavágni. Sejtettem, hogy nem fogja hagyni magát, de nem számítottam rá, hogy ilyen kemény ellenfél lesz. De ahogy mondani szokták... ha harc, hát legyen harc!

 ~***~ 

- Austin, kérlek! - sziszegtem utolsó kétségbeesésemben és kitartóan kopogtattam az ajtón... hiába. Most már biztos voltam benne, hogy le fogom késni a buszt, ő meg még arra sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon.

Aztán, amikor már lemondtam róla, nyílt az ajtó és megjelent Austin, félmeztelenül, kissé még vizes hajjal. - Ne hisztizz, tiéd a fürdő - eresztett meg felém egy vigyort és közben az arcomat figyelte, várva, hogy milyen reakciót vált ki belőlem fedetlen felsőteste. Talán, ha éppen nem a pokolra kívántam volna, még tetszik is a látvány, de így csak kikerültem és beléptem a fürdő ajtaján.

- Neked könnyű, csak beülsz a menő autódba, a menő csajoddal és elkocsikázol a suliig - vágtam még hozzá, mielőtt az orrára csaptam az ajtót.

Nálam rekordidőnek számító tíz perc alatt készültem el, de már semmi esélyem sem lett volna elérni az iskolabuszt. Ezért két választásom volt.

Vagy sétálok a suliig - ami plusz fél órát vesz igénybe, ami a totális késéssel egyenlő -, vagy megkérem Austint, hogy vigyen be. És, habár nem akartam az első napomon késni, de ahhoz nem fűlött a fogam, hogy bármiféle szívességet kérjek tőle. Az egyenlő lenne azzal, hogy beismerem a vereségem... még mit nem!

Viszont Michele ezt is elintézte helyettem. Mire leértem a nappaliba, már ott várt és a megszokott mosolyával közölte, hogy Austin nagyon szívesen elvisz az iskolába. Az említett arcára pillantva, ez már nem tűnt annyira igaznak és látszólag ugyanolyan kelletlenül ment bele ebbe a dologba, mint én, bár ebből Michele semmit nem vett észre.

Talán gyerekesen viselkedtünk, de ha kellett, nagyon is kedvesen bántunk a másikkal. Például, ha Michele is a közelünkben volt. Én nem akartam, hogy észrevegye rajtam, mennyire nem bírom a "testvéremet", féltem, hogy akkor visszaküldene az intézetbe, Austinnak nem tudom mi oka volt rá, de ő is mélyen hallgatott. Ezért - bár teljes titokban -, de hálás voltam neki.

Vonakodva kaptam fel a farmerdzsekim és vállamra dobva a hátizsákom, a bejárati ajtó felé indultam. Austin kinyitotta az ajtót és udvariasan előre engedett, majd ugyanezt eljátszotta az autójánál is. Magamra erőltettem egy mosolyt és elmotyogtam egy "köszönöm"-öt, majd amikor Michele elfordult, grimaszolva másztam be az anyósülésre.

Még egy utolsót intettem Michelenek, aztán, amikor Austin kifarolt a felhajtóról és ráfordult az útra, behunytam a szemem és felnyögtem. - Jézusom!

- Nyugi, nekem se tetszik jobban ez a helyzet. - Oldalra fordítottam a fejem és Austinra néztem, aki csak kedvetlenül pillantott rám, majd újra a vezetésre koncentrált. - Csak hogy tudd, nem az én ötletem volt - tette hozzá, mintha nem lettem volna vele amúgy is tökéletesen tisztában.

- Csak hogy tudd, egy percig sem gondoltam, hogy ennyi udvariasság szorult volna beléd - forgattam meg a szemem, majd a táskámat magamhoz szorítva, elfordultam a fiútól és kibámultam az ablakon.

- Csak hogy tudd, aki megérdemli, azzal kedves vagyok - vágott vissza. Megengedtem magamnak egy gyors pillantást és láttam, hogy mosolyog, valószínűleg piszkosul élvezte a helyzetet, hogy szem - és fültanúk nélkül sértegethet.

- Csak hogy tudd, a talpnyalóid nem számítanak - válaszoltam vigyorogva és kicsit jobb kedvem lett, mikor láttam, hogy a keze erősebben szorítja a kormányt, nem tetszett neki a válaszom.

- Csak hogy tudd, nekem legalább vannak barátaim és családom, akik szeretnek, rólad viszont ez nem mondható el.

Az utolsó szó elhangzása után érezhetően megváltozott a légkör. A szócsatánk véget ért, lefagyva meredtem magam elé és egyre csak a szavai visszhangzottak a fejemben. Legszívesebben ráordítottam volna, de meglepő módon sikerült megőriznem a hidegvérem és még válaszolni is képes voltam.

- Nem az én hibám, hogy anya meghalt, apám pedig elhagyott, ahogy az sem, hogy az intézetben nem a legkönnyebb barátokat szerezni. - A hangom még számomra is furcsán reszelősen és ismeretlenül csengett.

- Ne haragudj, ez durva volt. Nem kellett volna ilyet mondanom - szólalt meg végül és bocsánatkérően nézett rám. - Sajnálom.

Összepréseltem az ajkaimat, hogy nehogy valami meggondolatlan dolog csússzon ki a számon és csak bólintottam. A mai napra elég volt a sértésekből.

Az út további részében mély csendbe burkolóztunk, ami egyértelműen kínos volt. A hangulatra rányomta a bélyegét Austin előbbi mondata és már veszekedni sem volt kedvem vele. Kifejezéstelen tekintettel bámultam ki a szélvédőn, de a szemem sarkából láttam, hogy Austin néha felém pillantott és mintha aggódott volna... de feltehetőleg ezt csak képzeltem.

És, hogy még biztosabb lehessek ebben a feltételezésemben, két perccel később rá is cáfolt, amikor megálltunk egy hatalmas - és véleményem szerint meglehetősen csicsás - emeletes ház előtt és Austin megkocogtatta a vállamat.

- Mi van? - kérdeztem és a hangsúlyom elsőre talán túl gorombára sikeredett. - Miért álltunk meg? - tettem hozzá valamivel kedvesebben.

- Mindennap én viszem Lissát a suliba - közölte velem, mire gyaníthatóan észrevette, hogy úgy nézek rá, mint egy hülyére, ezért folytatta. - Mellettem ül. Mindennap. Az anyósülésen - hangsúlyozta ki a szavakat egyesével.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy azért sértődjek-e meg, mert úgy beszél velem, mintha gyengeelméjű lennék vagy, mert ki akar tenni a helyemről, hogy a barátnője elfoglalhassa azt. Mindenesetre nekem mindkettő elég nyomós érv volt egy újabb vitához.

- Nem fogok hátraülni, mint egy pisis gyerek, csak mert te azt mondtad - ráztam meg a fejem, majd hátradőltem az ülésben és a mellem előtt keresztbe fonva a karom, kihívóan néztem a mellettem ülő srácra.

- Hát rendben - sóhajtott fel, mire elnyomtam magamban a győzelem miatt érzett ujjongást, de az örömöm nem tartott sokáig. Austin átnyúlt előttem és kinyitotta az ajtót, mire értetlenül néztem rá. - Szállj ki. Gyerünk - biccentett, nekem pedig az állam valahol a földet súrolta. Most komolyan kidob a kocsiból? - Mit vagy úgy oda? Te nem akartál hátraülni! A suli már nincs messze, odatalálsz - rántott vállat. - Vagy beülsz hátra - ajánlotta fel és úgy tett, mintha ez hatalmas előzékenység lenne tőle.

Pár pillanatig bámultam a szemeibe és megpróbáltam eldönteni, hogy csak ugrat-e. Nem viccelt. Összeszorítottam az ajkaimat, különben félő volt, hogy olyat vágok a fejéhez, amit csak pillanatnyi dühömben mondanék. Táskámat magamhoz véve kiszálltam, becsuktam a kocsiajtót és közelebb hajoltam a letekert ablakon kifelé bámuló fiúhoz.  - Mekkora egy seggfej vagy - sziszegtem végül mégis az arcába, teljesen leforrázva, de ő reagálásként mindössze felvonta az egyik szemöldökét.

Ezek után eszem ágában sem volt visszaülni az autóba. Sőt, nem terveztem, hogy valaha is még egyszer beszállok mellé. Megalázónak tartottam a helyzetet, hogy úgy bánt velem, mintha én is egy lennék a kis haverjai közül, aki egy szavára ugrik, emellett pedig még mindig rosszul éreztem magam a családomról tett megjegyzése miatt. A táskám pántját szorongatva, lehajtott fejjel sétáltam és még akkor sem néztem fel, amikor a piros Range Rover elhúzott mellettem - Austinnal és Lissával, aki minden bizonnyal Austin mellett ült. Az anyósülésen. Ahogy mindennap.

CHAPTER TWO

Szép estét!
Mivel olyan drágák voltatok, hogy már az első rész feltétele után lett 6 új olvasóm, valamint kaptam 12 hozzászólást, ezért úgy gondoltam, meghálálom valamivel és a következő rész tűnt a legjobb ötletnek. Már csak azért is, mert ebben már helyet kapott Austin is, még ha nem is hosszú időre, de nyugalom, a jövőben ez nem így lesz!
Köszönöm szépen az eddigi visszajelzéseket, nagyon jól estek és továbbra is kíváncsian és örömmel várom őket! Jó olvasást! :)
__________________________________________________

Michele otthona alig húsz percnyire volt az árvaház intézményétől, mégis, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Az utcák szélesebbek voltak, a házak sokkal nagyobbak és a tengerpart csak néhány méterre volt a hátsó kerttől. Éppen ezért a forgalom is jóval kisebb, mivel ezek a házak hatalmasak és nem kis összegbe kerülhetnek, ezért nem mindenki engedheti meg magának, hogy itt lakjon. 

Nem is értettem, hogy Michele hogyan képes fenntartani egyedül ezt a házat és bár elég kíváncsi voltam a mikéntjére, nem kérdeztem rá a dologra, csak magamban tűnődtem el ezen. - Menjünk be! - javasolta Michele, mire félretettem minden ilyesmivel kapcsolatos gondolatot és beleegyezően bólintottam.

A lakás - ha ez lehetséges egyáltalán - belülről még nagyobb volt, mint kintről látszott. Az előszobában automatikusan kibújtam a viseltes Conversemből, nehogy összekoszoljam a padlót, ami olyan tiszta volt, hogy szinte láttam a tükörképem. Az egész ház irreálisan világos, tiszta és tökéletes volt. 

Ennek ellenére tetszett a gondolat, hogy egyszer talán képes leszek az otthonomnak hívni... persze, ha Michelenek nem lesz elege belőlem és rövid úton visszakerülök az árvaházba. Ezt viszont minden áron el akartam kerülni, elegem volt abból a helyből. Megígértem magamnak, hogy megpróbálok a lehető legjobban viselkedni... de akkor még nem számoltam a fiával és az esetleges következményekkel.

Amíg Michele lepakolta a holmiját, addig a nappaliban álldogáltam és körbeforogva a legkisebb dolgoktól kezdve szemügyre vettem a berendezést. A falakon rengeteg fénykép, a legtöbb Michele-t és a fiát ábrázolta, egészen kicsi korától. A kanapéval szemben egy - az egész szemközti falat elfoglaló - szekrénysor kapott helyet, házimozival, hatalmas plazmatévével és minden egyéb kiegészítővel. Láttam már ilyet, amikor néhány másik családnál voltam, de sosem érhettem hozzájuk, nehogy valamit elrontsak. 

- Ha gondolod, ebéd után szólok Austinnak, hogy mutassa meg, hogyan működik - állt meg mellettem Michele, miközben a tévé melletti Xbox-ot tanulmányoztam. - De előtte szeretnélek körbevezetni a házban és megmutatni a szobádat - ajánlotta fel, mire esetlenül bólintottam és összehoztam egy gyenge mosolyt.

Michele-t követve keresztül vágtam a nappalin, ahonnan a konyhába jutottunk. Az egész helyiséget egy szóval lehetett volna jellemezni: ragyogó. Mindenhol csillogó króm és a márványpult tükörsima felületéről majdhogynem vakítóan verődött vissza a fény. Olyan volt, mintha még sosem használta volna senki, de nem ez döbbentett meg a legjobban. Sokkal inkább a hátsó fal egészét beterítő üvegajtó és a mögötte rejtőző terasz, aminek nagy részét egy medence foglalta el.

Az első gondolatom az volt, hogy minek egy medence a kertbe, mikor alig öt percre van a tengerpart, a hűs vizével és puha homokjával, de végül mégsem mertem rákérdezni, csak mentem tovább Michele után, aki az emelet felé vette az irányt.

- Elég sok szobánk van, elsőre talán kicsit nehéz lesz eligazodni, de majd megszokod - magyarázta készségesen, miközben benyitott egy egyszerű, fehér ajtóval zárt szobába. - Ez lesz a te szobád. Kicsit rendezgettem és vettem néhány dolgot, de persze azt változtathatsz rajta, amit csak szeretnél - állt félre mosolyogva, hogy beengedjen.

Őszinte kíváncsisággal léptem át a küszöböt, tekintetem gyorsan körbe futtatva a helyiségen, majd besétáltam középre és még egyszer szemügyre vettem mindent, ezúttal alaposabban.

A szoba egyik falát betakaró fehér szekrénysor és a szemközti oldalon helyet kapó hatalmas francia ágy tökéletes összhangban volt a lila falakkal, az ajtóval szemben pedig egy üvegajtóval ellátott erkélyen akadt meg a szemem. Az egész úgy nézett ki, mintha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy milyen szobát szeretnék, aztán mindent megpróbált a lehető legpontosabban megcsinálni.

 A helyiség összességében gyönyörű volt és ahogy Michele-re pillantottam, láttam rajta, hogy izgatottan és kissé talán idegesen várt a reakciómra.  - Ez fantasztikus, nagyon tetszik. Köszönöm! - hálálkodtam és ez alkalommal őszinte volt az arcomon virító mosoly, annak ellenére, hogy még mindig idegenül éreztem magam itt, a nő igyekezete jóérzéssel töltött el.

- Nagyon szívesen, ez a legkevesebb, drágám - simított végig a vállamon és arcáról könnyen leolvasható volt, hogy jócskán megkönnyebbült szavaimat hallva. 

Csak most esett le, hogy végig azon izgult, hogy jó benyomást tegyen rám. Akár lázadhattam volna, ahogy mindig is tettem... de nem akartam elcseszni egy újabb esélyt, hogy végre én is kapjak egy családot - legalábbis egy anyukát -, aki szeret. Túl régóta nem kaptam ilyen törődést, amit Michele-n már az első perctől fogva éreztem, ezért meg akartam felelni neki. Legalább csak annyira, hogy ne küldjön vissza.

 - Most magadra hagylak, hogy nyugodtan berendezkedhess - mosolygott rám. - Ha kész a vacsora, majd szólok és ha szeretnél zuhanyozni, a fürdőt a szobáddal szemközti oldalon, balra találod - foglalta össze röviden a mondandóját, majd elhagyta a szobát.

Amint becsukódott utána az ajtó, hanyatt löktem magam az ágyon és szinte besüllyedtem a puha ágynemű közé. Eddig ez a legjobb hely és Michele is nagyon kedves... már csak a fiára voltam kíváncsi. Még mindig rossz érzéseim voltak vele kapcsolatosan, de reméltem, hogy ez csak a múltbéli emlékeim miatt van. 

Néhány perc csendes tűnődés után megfogadtam Michele tanácsát és a cuccomat összeszedve a fürdőbe indultam, hogy még ebéd előtt felfrissítsem magam. Nem húztam el sokáig a tusolást, alig húsz perc múlva már lefelé tartottam a lépcsőn. Bár Michele még nem szólt, de szándékomban állt felajánlani a segítségem, muszáj elkezdenem meghálálni, hogy magához vett.

Viszont mielőtt beléptem volna a konyhába, beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet. Tétován hátraléptem, nem akartam hallgatózni... egészen addig, míg el nem hangzott a nevem. Akkor megtorpantam és a fal mentén közelebb csúsztam a konyha ajtajához, még egy gyors pillantást is megengedtem. Michele a konyhapultnál állt, éppen zöldséget hámozott, vele szemben, az asztalnál pedig gondolom a fia foglalt helyet. Nem láttam az arcát, mivel nekem háttal ült.

- Szóval Madelaine? Oké, anya, most csak szívatsz, ugye? Elárulnád, ezt mégis hogy gondoltad? - vonta kérdőre az anyját, mire Michele keze megállt a szeletés közben és felnézett a srácra. Gondolom, már előtte is rólam folyt a szó, csak a beszélgetés egy későbbi részét sikerült elkapnom.

- Miért? Megmondtam, hogy örökbe akarok fogadni és te beleegyeztél - emlékeztette komoly arccal. - Akkor most miért vagy ennyire ellene? Még nem is ismered!

- Igen, mert nem hittem, hogy komolyan gondolod! - tárta szét a kezét a fiú és fogadni mertem volna, hogy a szemét forgatta. Az én reakcióm legalábbis ez lett volna. - És nem vagyok ellene, csak tudom, hogy ezentúl nekem kell majd mindenhová kísérgetnem. Tudod, hogy milyen Lissa, nem hiányzik még egy kolonc a nyakamba - szántott végig ujjaival a haján, miközben kérdőre vonta az édesanyját.

Rohadt, vékony falak! Éppen eleget hallottam, ezért mielőtt Michele válaszolhatott volna, arcomra erőltettem egy mosolyt és beléptem a helyiségbe. Újdonsült nevelőszülőm rögtön kiszúrt magának, majd egy utolsó figyelmeztető pillantást vetve a fiára, ő is arcára varázsolta a megszokott mosolyát. - Örülök, hogy csatlakozol hozzánk, mindjárt kész az ebéd.

Austin megfordult és mikor végignézett rajtam, jól láthatóan meglepődött, talán nem azt kapta, amire számított. Összevonta a szemöldökét és ajkai között kis rés keletkezett, de én figyelmen kívül hagytam és Michelehez intéztem a szavaimat, mintha ő ott sem lenne.

- Gondoltam segíthetnék elkészíteni - vittem fel hangom végét kérdő hangsúlyba, de még végig sem mondtam, Michele azonnal rázni kezdte a fejét.

- Nem-nem! Ülj csak le, pár pillanat és elkészülök! Addig megismerkedhettek - biccentett a fia felé, ezért csak sután bólintottam és lehuppantam egy szabad székre, de még mindig nem vetettem tudomást a mellettem terpeszkedő srácról. És ez láthatóan zavarta őt.

- Austin vagyok - szólalt meg végül és felém nyújtotta a kezét.

Gyorsan Michele felé pillantottam és mikor láttam, hogy háttal áll, visszafordultam Austin felé és megengedtem magamnak egy közönyös pillantást, mire a fiú leengedte a kezét és furcsa tekintettel méregetett.

- Tudom. Hello - válaszoltam végül, de kihallatszott a hangomból a kelletlenség, amit Michele szerencsére nem vett észre, Austin viszont annál inkább. De részemről itt véget ért a beszélgetés.

Mikor Michele lerakta elénk a gőzölgő tálat hálásan elmosolyodtam. Éreztem magamon Austin pillantását, de hidegen hagyott. Megmutatom neki, hogy nem kell velem foglalkoznia, nem leszek kolonc a nyakán. Olyannyira nem, hogy figyelembe se fogom venni... úgy teszek majd, mintha nem is létezne.

CHAPTER ONE

Gute Nacht!
Elnézést, hogy ilyen későn -, de meghoztam az első részt és ezennel a blog hivatalosan is megnyitja kapuit! Egy kérésem van... illetve kettő. Az első, hogy ha elolvastok egy részt, írjatok véleményt, mert szükségem van a visszajelzésekre! A másik pedig, hogy érezzétek jól magatokat, amíg itt vagytok! Jó olvasást! :)
_________________________________________________

Az ágyam szélén ültem és a megmaradt holmimat pakoltam bele a viseltes hátitáskámba. Vegyes érzések kavarogtak bennem, egyrészt szerettem volna itt hagyni ezt a helyet, másrészt tartottam tőle, hogy az új majd ugyanolyan lesz, mint az összes eddigi és újra csalódni fogok.

Ahogy az utolsó pulóvert is kiemeltem a fiókomból, szemem megakadt az alatta heverő bekeretezett fotón. A ruhadarabot a táskába dobtam és kezembe vettem a képet, ami egy öt év körüli kislányt és az őt ölelő nőt ábrázolta. Elmosolyodtam az emlék hatására és végigsimítottam a nő arcán. Ez volt az egyetlen közös képem anyával, ami megmaradt nekem, ezért úgy vigyáztam rá, mintha az életem múlna rajta.

Hirtelen kopogás rántott ki az emlékezésből és Mrs. Carter jelent meg az ajtómban. - Itt az idő Maddy. Elkészültél? - kérdezte mosolyogva. 

- Igen - válaszoltam és a fotót gyorsan két ruhadarab közé rejtettem. Rajtam kívül senki sem látta soha, féltem, hogy elvennék tőlem. Ő az én titkom volt.

Behúztam a cipzárt és a táskát a vállamra vetve követtem Mrs. Cartert. Mrs. Higgins irodája felé igyekezett, a csendet csak a cipője sarkának kopogása és az udvarról beszűrődő zsivaj törte meg. Kérdezni akartam valamit... bármit, de a szavak a torkomon akadtak, így csak némán baktattam a nő után. 

Az iroda ajtaja előtt megállt és az ajtó mellett sorakozó székekre mutatott. - Várj itt - utasított, majd becsukta maga mögött az ajtót. 

Ledobtam a lábam elé a táskát és lehuppantam a székre. Az intézményben a nevelők kivételével mindenki tudta, hogy a rossz szigetelésnek és a vékony falaknak hála, ha kicsit figyeltem, mindent tisztán hallhattam, amit odabent beszélnek.

- Azt tudnia kell, hogy nagy feladatot vállal. Nem lebeszélni akarom, elvégre Maddy-nek szüksége lenne egy jó otthonra, de nehéz dolga lesz vele. Az eddigi nevelőszülők mind arról panaszkodnak, hogy nagyon önfejű és problémás gyerek. Nehezen nyílik meg és a sok költözés miatt csak még zárkózottabb lett. - Az igazgatónő hevesen magyarázott és grimaszolva vettem tudomásul, hogy nem éppen a legszebb - de igaz - dolgokat mondta rólam.

- Nem számít, már döntöttem - jött a határozott válasz. Ezt a hangot nem ismertem fel, ezért gyanítottam, hogy ő lesz a legújabb nevelőszülőm.

- Oh, rendben. - Mrs. Higgins hangjából kiérződött a megütközés, nem volt hozzászokva, hogy valaki a szavába vágjon. - Ezt esetben... Henriett, behívnád Madelaine-t?

Ezt hallva gyorsan hátradőltem és úgy tettem, mint aki a folyosóra ragasztott rajzokat nézegeti. Nem lenne túl jó első benyomás, ha rajtakapnának, hogy hallgatózom. Mrs. Carter kinyitotta az iroda ajtaját, majd intett, hogy menjek be. Felálltam és kezemben szorongatva a táskám, odasétáltam mellé. - Gyere csak. - Átkarolta a vállam és bevezetett az irodába. 

Amint beléptem, körülnéztem a helyiségben. Mrs. Higgins az íróasztala mögött ült, vele szemben pedig egy barna hajú, csinos nő foglalt helyet, aki amikor ránéztem, szélesen elmosolyodott. Első látásra szimpatikusnak tűnt, de nem akartam elbízni magam. Sokszor jártam már így, volt elég időm és alkalmam megtanulni, hogy nem minden ember olyan, mint aminek mutatja magát.

- Maddy, ez a hölgy itt Michele, akiről már meséltem neked. Úgy döntött, hogy ő is részt vesz az örökbefogadási programban és amikor ezt meghallottam, azonnal rád gondoltunk - mosolygott rám negédesen Mrs. Higgins. 

Ha bárki ránézett egy gondoskodó, kedves nőt láthatott, de én már kiismertem az évek során. Nem nekem akart jót, csak mielőbb el akart tüntetni az intézetből, hogy ne legyen velem gondja. Sosem kedveltem és ez kölcsönös, már túl sok gondot okoztam neki, túl sokszor dobtak vissza, azzal az indokkal, hogy kezelhetetlen vagyok.

- Jó napot - biccentettem Michelenek és a formalitás kedvéért üdvözlésre nyújtottam a kezem.

A nő továbbra is csak mosolygott, miközben felállt és szorosan magához ölelt. - Szia Maddy, örülök, hogy végre találkozunk.

- Öhm... én is. - Kicsit meghökkentett ez a túlzott közvetlensége. Az eddigi nevelőszülők sosem viselkedtek így, ezért nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, de aztán mégis visszaöleltem. Jó érzés volt, hogy valaki kedves velem.

Alig tíz perc múlva - miután Michele elintézte a papírokat - már kifelé tartottunk az intézményből. - Hozd a többi holmid és indulhatunk - mosolygott rám. Már egészen megszoktam a tényt, hogy folyamatosan mosolyog, de nekem még nehezemre esett viszonozni a gesztust.

- Ez a holmim - emeltem fel a hátizsákot, ami az összes cuccomat rejtette. - A többi elveszett a költözéseknél - tettem hozzá magyarázatképp, Michele arcát látva.

- Rendben, akkor majd bevásárolunk neked, de először hazamegyünk - terelte el a témát ügyesen és a kocsijához vezetett. Beültem az anyósülésre és táskám az ölembe téve, kibámultam az ablakon. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, sosem voltam túl jó az efféle dolgokban, de aztán mégis eszembe jutott valami.

- Van gyereked? - fordultam Michele felé, elszakítva tekintetem a kint elsuhanó épületekről. 

- Igen, egy fiam. Tizenhét éves, szóval majdnem egykorúak vagytok. - Egy pillanatra levette a szemét az útról és rám nézett. - Valami gond van? - kérdezett rá, mikor kelletlenül elhúztam a számat.

Próbáltam nem éreztetni az ellenszenvem, de mégis észrevehette rajtam. - Csak nincsenek túl jó emlékeim, ennyi az egész - vontam meg a vállam. - Hogy hívják?

- Austinnak. Jó gyerek, biztos vagyok benne, hogy jól kijöttök majd - mosolyodott el. Automatikusan bólintottam, habár voltak kétségeim. Emellett, valami még nem volt számomra teljesen világos.

- De ha van gyereked, miért fogadtál örökbe? - Kissé nyersen hangozhatott ez a kérdés, de tényleg kíváncsi voltam, mi vette rá Michele-t, hogy pont engem vegyen magához, mikor annyi más gyerek van, aki megérdemli. Normálisak, akiknek nincs ilyen elcseszett életük.

Michele először nem válaszolt, már azt hittem, hogy talán felidegesítettem a kérdezősködésemmel és bocsánatot akartam kérni, amikor befordult egy kertes ház felhajtójára és leállította a kocsit. Tehát megjöttünk.

- Tudod, Austin édesapja meghalt, amikor Austin még csak néhány hónapos volt, ezért nem lehetett testvére - kezdett bele Michele és ujjaival idegesen babrálta a kocsikulcsot. Láttam rajta, hogy nehezére esik beszélni róla és rosszul éreztem magam, hogy ilyen tapintatlan voltam. Pedig nem sokszor fordult elő velem, hogy bűntudatot érezzek valami miatt. - Viszont én mindig is szerettem volna egy kislányt, ezért, amikor az egyik barátnőm mesélt erről a programról, azonnal felvettem a kapcsolatot az intézménnyel.

- De akkor miért nem egy kislányt hoztál ki? Úgy értem, sok nálam jóval fiatalabb gyerek is volt ott - pontosítottam magam, mikor rájöttem, hogy kicsit érthetetlenül fogalmaztam. - És ők sokkal jobban megérdemelték volna - jegyeztem meg félhangosan és arcomat az ablak felé fordítottam, hogy ne kelljen Michele szemébe néznem.

- Ne mondj ilyet! Te ugyanúgy megérdemled, mint akárki más - tette Michele a kezét a térdemre és biztatóan megszorította. - Na gyerünk, csak nem akarunk egész nap a kocsiban ülni! - nevetett fel és megpaskolta a térdem.

Kiszálltam az autóból és a járművet megkerülve, megálltam előtte és szemügyre vettem a házat. Nem volt túl nagy, de otthonosnak és rendezettnek tűnt. Miután Michele bezárta az autót, mellém sétált, átölelte a vállam és magához húzott. - Isten hozott itthon, Maddy!

Annyira lenyűgözött a látvány, hogy csak utána jöttem rá, nem kaptam választ a kérdésemre.

PROLOGUE

Sziasztok drágák!

Végre-végre eljött ez a pillanat is: a blog hivatalosan megnyitja kapuit!... Na jó, igaz még csak a Prológussal, az első rész június 15-ig még várat magára. agyon remélem, hogy tetszeni fog a történet, mert már elég régóta dolgozom rajta és megpróbáltam/om a lehető legjobban megírni! Bízom benne, hogy sikerül. Most pedig nincs más hátra, mint, hogy jó olvasást kívánjak ehhez a szösszenethez!
Ui.: A visszajelzéseknek még mindig örülök! :)            _________________________________________________

Sok ember nem tudja milyen, ha az embernek nincs családja. Ha nincs apukája, aki esti mesét olvas neki és ha rossz kedve van megcsikizi, hogy felvidítsa. Ha nincsenek testvérei, akikkel játszhat és akik megvédik, ha valaki bántani akarja. Ha nincs nagymamája, aki finom sütit süt neki és megölelgeti. De a legrosszabb, ha nincs anyukája, aki mellette álljon. Aki támogat, bármilyen döntést is hozz és elmondja, ha hibáztál. Aki mindig ott van neked, csak egy szavadba kerül. Nem tudják milyen mindezek a dolgok nélkül felnőni, egyik helyről a másikra költözni és azt érezni, hogy sehol sem vagy szívesen látott, nem vagy odavaló. Hogy csak teher vagy mindenki nyakán...

Ahogy én sem tudtam, milyen szerető családban élni... egészen mostanáig. Mert talán ez az a hely, amit minden viszontagság és rossz pillanat ellenére az otthonomnak hívhatok.