2014. június 15., vasárnap

CHAPTER ONE

Gute Nacht!
Elnézést, hogy ilyen későn -, de meghoztam az első részt és ezennel a blog hivatalosan is megnyitja kapuit! Egy kérésem van... illetve kettő. Az első, hogy ha elolvastok egy részt, írjatok véleményt, mert szükségem van a visszajelzésekre! A másik pedig, hogy érezzétek jól magatokat, amíg itt vagytok! Jó olvasást! :)
_________________________________________________

Az ágyam szélén ültem és a megmaradt holmimat pakoltam bele a viseltes hátitáskámba. Vegyes érzések kavarogtak bennem, egyrészt szerettem volna itt hagyni ezt a helyet, másrészt tartottam tőle, hogy az új majd ugyanolyan lesz, mint az összes eddigi és újra csalódni fogok.

Ahogy az utolsó pulóvert is kiemeltem a fiókomból, szemem megakadt az alatta heverő bekeretezett fotón. A ruhadarabot a táskába dobtam és kezembe vettem a képet, ami egy öt év körüli kislányt és az őt ölelő nőt ábrázolta. Elmosolyodtam az emlék hatására és végigsimítottam a nő arcán. Ez volt az egyetlen közös képem anyával, ami megmaradt nekem, ezért úgy vigyáztam rá, mintha az életem múlna rajta.

Hirtelen kopogás rántott ki az emlékezésből és Mrs. Carter jelent meg az ajtómban. - Itt az idő Maddy. Elkészültél? - kérdezte mosolyogva. 

- Igen - válaszoltam és a fotót gyorsan két ruhadarab közé rejtettem. Rajtam kívül senki sem látta soha, féltem, hogy elvennék tőlem. Ő az én titkom volt.

Behúztam a cipzárt és a táskát a vállamra vetve követtem Mrs. Cartert. Mrs. Higgins irodája felé igyekezett, a csendet csak a cipője sarkának kopogása és az udvarról beszűrődő zsivaj törte meg. Kérdezni akartam valamit... bármit, de a szavak a torkomon akadtak, így csak némán baktattam a nő után. 

Az iroda ajtaja előtt megállt és az ajtó mellett sorakozó székekre mutatott. - Várj itt - utasított, majd becsukta maga mögött az ajtót. 

Ledobtam a lábam elé a táskát és lehuppantam a székre. Az intézményben a nevelők kivételével mindenki tudta, hogy a rossz szigetelésnek és a vékony falaknak hála, ha kicsit figyeltem, mindent tisztán hallhattam, amit odabent beszélnek.

- Azt tudnia kell, hogy nagy feladatot vállal. Nem lebeszélni akarom, elvégre Maddy-nek szüksége lenne egy jó otthonra, de nehéz dolga lesz vele. Az eddigi nevelőszülők mind arról panaszkodnak, hogy nagyon önfejű és problémás gyerek. Nehezen nyílik meg és a sok költözés miatt csak még zárkózottabb lett. - Az igazgatónő hevesen magyarázott és grimaszolva vettem tudomásul, hogy nem éppen a legszebb - de igaz - dolgokat mondta rólam.

- Nem számít, már döntöttem - jött a határozott válasz. Ezt a hangot nem ismertem fel, ezért gyanítottam, hogy ő lesz a legújabb nevelőszülőm.

- Oh, rendben. - Mrs. Higgins hangjából kiérződött a megütközés, nem volt hozzászokva, hogy valaki a szavába vágjon. - Ezt esetben... Henriett, behívnád Madelaine-t?

Ezt hallva gyorsan hátradőltem és úgy tettem, mint aki a folyosóra ragasztott rajzokat nézegeti. Nem lenne túl jó első benyomás, ha rajtakapnának, hogy hallgatózom. Mrs. Carter kinyitotta az iroda ajtaját, majd intett, hogy menjek be. Felálltam és kezemben szorongatva a táskám, odasétáltam mellé. - Gyere csak. - Átkarolta a vállam és bevezetett az irodába. 

Amint beléptem, körülnéztem a helyiségben. Mrs. Higgins az íróasztala mögött ült, vele szemben pedig egy barna hajú, csinos nő foglalt helyet, aki amikor ránéztem, szélesen elmosolyodott. Első látásra szimpatikusnak tűnt, de nem akartam elbízni magam. Sokszor jártam már így, volt elég időm és alkalmam megtanulni, hogy nem minden ember olyan, mint aminek mutatja magát.

- Maddy, ez a hölgy itt Michele, akiről már meséltem neked. Úgy döntött, hogy ő is részt vesz az örökbefogadási programban és amikor ezt meghallottam, azonnal rád gondoltunk - mosolygott rám negédesen Mrs. Higgins. 

Ha bárki ránézett egy gondoskodó, kedves nőt láthatott, de én már kiismertem az évek során. Nem nekem akart jót, csak mielőbb el akart tüntetni az intézetből, hogy ne legyen velem gondja. Sosem kedveltem és ez kölcsönös, már túl sok gondot okoztam neki, túl sokszor dobtak vissza, azzal az indokkal, hogy kezelhetetlen vagyok.

- Jó napot - biccentettem Michelenek és a formalitás kedvéért üdvözlésre nyújtottam a kezem.

A nő továbbra is csak mosolygott, miközben felállt és szorosan magához ölelt. - Szia Maddy, örülök, hogy végre találkozunk.

- Öhm... én is. - Kicsit meghökkentett ez a túlzott közvetlensége. Az eddigi nevelőszülők sosem viselkedtek így, ezért nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, de aztán mégis visszaöleltem. Jó érzés volt, hogy valaki kedves velem.

Alig tíz perc múlva - miután Michele elintézte a papírokat - már kifelé tartottunk az intézményből. - Hozd a többi holmid és indulhatunk - mosolygott rám. Már egészen megszoktam a tényt, hogy folyamatosan mosolyog, de nekem még nehezemre esett viszonozni a gesztust.

- Ez a holmim - emeltem fel a hátizsákot, ami az összes cuccomat rejtette. - A többi elveszett a költözéseknél - tettem hozzá magyarázatképp, Michele arcát látva.

- Rendben, akkor majd bevásárolunk neked, de először hazamegyünk - terelte el a témát ügyesen és a kocsijához vezetett. Beültem az anyósülésre és táskám az ölembe téve, kibámultam az ablakon. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, sosem voltam túl jó az efféle dolgokban, de aztán mégis eszembe jutott valami.

- Van gyereked? - fordultam Michele felé, elszakítva tekintetem a kint elsuhanó épületekről. 

- Igen, egy fiam. Tizenhét éves, szóval majdnem egykorúak vagytok. - Egy pillanatra levette a szemét az útról és rám nézett. - Valami gond van? - kérdezett rá, mikor kelletlenül elhúztam a számat.

Próbáltam nem éreztetni az ellenszenvem, de mégis észrevehette rajtam. - Csak nincsenek túl jó emlékeim, ennyi az egész - vontam meg a vállam. - Hogy hívják?

- Austinnak. Jó gyerek, biztos vagyok benne, hogy jól kijöttök majd - mosolyodott el. Automatikusan bólintottam, habár voltak kétségeim. Emellett, valami még nem volt számomra teljesen világos.

- De ha van gyereked, miért fogadtál örökbe? - Kissé nyersen hangozhatott ez a kérdés, de tényleg kíváncsi voltam, mi vette rá Michele-t, hogy pont engem vegyen magához, mikor annyi más gyerek van, aki megérdemli. Normálisak, akiknek nincs ilyen elcseszett életük.

Michele először nem válaszolt, már azt hittem, hogy talán felidegesítettem a kérdezősködésemmel és bocsánatot akartam kérni, amikor befordult egy kertes ház felhajtójára és leállította a kocsit. Tehát megjöttünk.

- Tudod, Austin édesapja meghalt, amikor Austin még csak néhány hónapos volt, ezért nem lehetett testvére - kezdett bele Michele és ujjaival idegesen babrálta a kocsikulcsot. Láttam rajta, hogy nehezére esik beszélni róla és rosszul éreztem magam, hogy ilyen tapintatlan voltam. Pedig nem sokszor fordult elő velem, hogy bűntudatot érezzek valami miatt. - Viszont én mindig is szerettem volna egy kislányt, ezért, amikor az egyik barátnőm mesélt erről a programról, azonnal felvettem a kapcsolatot az intézménnyel.

- De akkor miért nem egy kislányt hoztál ki? Úgy értem, sok nálam jóval fiatalabb gyerek is volt ott - pontosítottam magam, mikor rájöttem, hogy kicsit érthetetlenül fogalmaztam. - És ők sokkal jobban megérdemelték volna - jegyeztem meg félhangosan és arcomat az ablak felé fordítottam, hogy ne kelljen Michele szemébe néznem.

- Ne mondj ilyet! Te ugyanúgy megérdemled, mint akárki más - tette Michele a kezét a térdemre és biztatóan megszorította. - Na gyerünk, csak nem akarunk egész nap a kocsiban ülni! - nevetett fel és megpaskolta a térdem.

Kiszálltam az autóból és a járművet megkerülve, megálltam előtte és szemügyre vettem a házat. Nem volt túl nagy, de otthonosnak és rendezettnek tűnt. Miután Michele bezárta az autót, mellém sétált, átölelte a vállam és magához húzott. - Isten hozott itthon, Maddy!

Annyira lenyűgözött a látvány, hogy csak utána jöttem rá, nem kaptam választ a kérdésemre.

24 megjegyzés:

  1. Isteni*-* ujreszt.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szépem fogalmazol és a sztori is lenyűgözött. Nagyon várom a folytatást! Sok sikert a többi részhez:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszik és köszönöm a kedves szavakat! :)

      Törlés
  3. Nekem eddig nagyon tetszik:) Már nagyon vártam az első részt mert már a másik Austin-os blogodért is odavoltam!:) Várom a kövit!:*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, ezt örömmel hallom! Főleg, hogy az Austin-Ally történetet is olvastad. Köszönöm, igyekszem! :)

      Törlés
  4. Szia!Egyszerűen imádtam,remélem a kövi részben már szerepel Austin!siess s kövivel,puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm Szépen, és igen, a következőben már ő is benne lesz!
      Puszi :)

      Törlés
  5. Válaszok
    1. Köszönöm! Már nem kell olyan sokat várni rá! :)

      Törlés
  6. Nagyon jó lett. :) Gyorsan kövit!

    VálaszTörlés
  7. Imádom! Kövit :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm kedves, legközelebb írj nevet is, hogy úgy is megköszönhessem! :)

      Törlés
  8. Hát...ez kib*szottul jó ! Várom a következőt <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig kib*szottul köszönöm, jól esik, hogy ennyire tetszik! :) x

      Törlés
  9. Siess a kovetkezovel. Engem megnyertel:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tekintve, hogy ez volt a célom... köszönöm szépen! :)

      Törlés
  10. Drága Fruzsi, mesés volt mint minden amit kiadsz a kezedből. Kíváncsian várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Vivi!
      Jó látni téged itt is, az meg külön öröm, hogy ezt gondolod az írásaimról! Igyekszem a következővel, minél előbb! :)

      Törlés