2014. június 20., péntek

CHAPTER THREE

Sziasztok Drágák!
Megérkeztem a - reményeim szerint - várva várt résszel. Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem máris közel áll a szívemhez a blog, imádom Mad és Austin "piszkálódását". Nektek, hogy tetszik eddig? Remélem eléggé ahhoz, hogy továbbra is olvasóim maradjatok! Várom a visszajelzéseiteket! :)
__________________________________________________

Austin az elkövetkező pár napban megpróbált közelebb kerülni hozzám. Persze sikertelenül, ugyanis eldöntöttem, hogy keresztülnézek rajta és így is tettem. Elégedetten konstantáltam, hogy a feltételezésem bevált és a fiú nem olyan, aki elviseli, ha nem rá figyelnek... ő inkább az a fajta, aki mindenki érdeklődését felkelti és ezt szereti. Többek között emiatt is zavarhatta ennyire, hogy én teljesen közönyös vagyok az irányába.

A következő három nap szinte minden percét Michele-lel töltöttem, időt és alkalmat sem hagyva arra, hogy Austinnal kettesben legyünk, ezzel is erősítve az elhatározásom. Ahogy a nevelőszülőm ígérte, vásárolni mentünk és hiába tiltakoztam, a szekrényem tartalma jó pár új darabbal bővült. Emellett kicsit körbevitt a városban és megmutatott néhány olyan helyet, ahová szerinte érdemes lesz elmennem. Végül pedig eljött velem a suliba, hogy elvégezzük a beiratkozáshoz szükséges dolgokat. Ezután az igazgató körbevezetett, de jóformán semmit nem sikerült megjegyeznem. Michele megnyugtatásként közölte, hogy Austin majd úgy is mindent újra megmutat és elmagyaráz, ám ebben kételkedtem. Ha beválik az elméletem, akkor idegenvezetés helyett, inkább jó messzire elkerül majd.

És úgy tűnt, az érdektelenségem elérte a célját... Illetve elindított valamit. Konkrétan Austin megelégelte azt, hogy levegőnek nézem és megpróbált visszavágni. Sejtettem, hogy nem fogja hagyni magát, de nem számítottam rá, hogy ilyen kemény ellenfél lesz. De ahogy mondani szokták... ha harc, hát legyen harc!

 ~***~ 

- Austin, kérlek! - sziszegtem utolsó kétségbeesésemben és kitartóan kopogtattam az ajtón... hiába. Most már biztos voltam benne, hogy le fogom késni a buszt, ő meg még arra sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon.

Aztán, amikor már lemondtam róla, nyílt az ajtó és megjelent Austin, félmeztelenül, kissé még vizes hajjal. - Ne hisztizz, tiéd a fürdő - eresztett meg felém egy vigyort és közben az arcomat figyelte, várva, hogy milyen reakciót vált ki belőlem fedetlen felsőteste. Talán, ha éppen nem a pokolra kívántam volna, még tetszik is a látvány, de így csak kikerültem és beléptem a fürdő ajtaján.

- Neked könnyű, csak beülsz a menő autódba, a menő csajoddal és elkocsikázol a suliig - vágtam még hozzá, mielőtt az orrára csaptam az ajtót.

Nálam rekordidőnek számító tíz perc alatt készültem el, de már semmi esélyem sem lett volna elérni az iskolabuszt. Ezért két választásom volt.

Vagy sétálok a suliig - ami plusz fél órát vesz igénybe, ami a totális késéssel egyenlő -, vagy megkérem Austint, hogy vigyen be. És, habár nem akartam az első napomon késni, de ahhoz nem fűlött a fogam, hogy bármiféle szívességet kérjek tőle. Az egyenlő lenne azzal, hogy beismerem a vereségem... még mit nem!

Viszont Michele ezt is elintézte helyettem. Mire leértem a nappaliba, már ott várt és a megszokott mosolyával közölte, hogy Austin nagyon szívesen elvisz az iskolába. Az említett arcára pillantva, ez már nem tűnt annyira igaznak és látszólag ugyanolyan kelletlenül ment bele ebbe a dologba, mint én, bár ebből Michele semmit nem vett észre.

Talán gyerekesen viselkedtünk, de ha kellett, nagyon is kedvesen bántunk a másikkal. Például, ha Michele is a közelünkben volt. Én nem akartam, hogy észrevegye rajtam, mennyire nem bírom a "testvéremet", féltem, hogy akkor visszaküldene az intézetbe, Austinnak nem tudom mi oka volt rá, de ő is mélyen hallgatott. Ezért - bár teljes titokban -, de hálás voltam neki.

Vonakodva kaptam fel a farmerdzsekim és vállamra dobva a hátizsákom, a bejárati ajtó felé indultam. Austin kinyitotta az ajtót és udvariasan előre engedett, majd ugyanezt eljátszotta az autójánál is. Magamra erőltettem egy mosolyt és elmotyogtam egy "köszönöm"-öt, majd amikor Michele elfordult, grimaszolva másztam be az anyósülésre.

Még egy utolsót intettem Michelenek, aztán, amikor Austin kifarolt a felhajtóról és ráfordult az útra, behunytam a szemem és felnyögtem. - Jézusom!

- Nyugi, nekem se tetszik jobban ez a helyzet. - Oldalra fordítottam a fejem és Austinra néztem, aki csak kedvetlenül pillantott rám, majd újra a vezetésre koncentrált. - Csak hogy tudd, nem az én ötletem volt - tette hozzá, mintha nem lettem volna vele amúgy is tökéletesen tisztában.

- Csak hogy tudd, egy percig sem gondoltam, hogy ennyi udvariasság szorult volna beléd - forgattam meg a szemem, majd a táskámat magamhoz szorítva, elfordultam a fiútól és kibámultam az ablakon.

- Csak hogy tudd, aki megérdemli, azzal kedves vagyok - vágott vissza. Megengedtem magamnak egy gyors pillantást és láttam, hogy mosolyog, valószínűleg piszkosul élvezte a helyzetet, hogy szem - és fültanúk nélkül sértegethet.

- Csak hogy tudd, a talpnyalóid nem számítanak - válaszoltam vigyorogva és kicsit jobb kedvem lett, mikor láttam, hogy a keze erősebben szorítja a kormányt, nem tetszett neki a válaszom.

- Csak hogy tudd, nekem legalább vannak barátaim és családom, akik szeretnek, rólad viszont ez nem mondható el.

Az utolsó szó elhangzása után érezhetően megváltozott a légkör. A szócsatánk véget ért, lefagyva meredtem magam elé és egyre csak a szavai visszhangzottak a fejemben. Legszívesebben ráordítottam volna, de meglepő módon sikerült megőriznem a hidegvérem és még válaszolni is képes voltam.

- Nem az én hibám, hogy anya meghalt, apám pedig elhagyott, ahogy az sem, hogy az intézetben nem a legkönnyebb barátokat szerezni. - A hangom még számomra is furcsán reszelősen és ismeretlenül csengett.

- Ne haragudj, ez durva volt. Nem kellett volna ilyet mondanom - szólalt meg végül és bocsánatkérően nézett rám. - Sajnálom.

Összepréseltem az ajkaimat, hogy nehogy valami meggondolatlan dolog csússzon ki a számon és csak bólintottam. A mai napra elég volt a sértésekből.

Az út további részében mély csendbe burkolóztunk, ami egyértelműen kínos volt. A hangulatra rányomta a bélyegét Austin előbbi mondata és már veszekedni sem volt kedvem vele. Kifejezéstelen tekintettel bámultam ki a szélvédőn, de a szemem sarkából láttam, hogy Austin néha felém pillantott és mintha aggódott volna... de feltehetőleg ezt csak képzeltem.

És, hogy még biztosabb lehessek ebben a feltételezésemben, két perccel később rá is cáfolt, amikor megálltunk egy hatalmas - és véleményem szerint meglehetősen csicsás - emeletes ház előtt és Austin megkocogtatta a vállamat.

- Mi van? - kérdeztem és a hangsúlyom elsőre talán túl gorombára sikeredett. - Miért álltunk meg? - tettem hozzá valamivel kedvesebben.

- Mindennap én viszem Lissát a suliba - közölte velem, mire gyaníthatóan észrevette, hogy úgy nézek rá, mint egy hülyére, ezért folytatta. - Mellettem ül. Mindennap. Az anyósülésen - hangsúlyozta ki a szavakat egyesével.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy azért sértődjek-e meg, mert úgy beszél velem, mintha gyengeelméjű lennék vagy, mert ki akar tenni a helyemről, hogy a barátnője elfoglalhassa azt. Mindenesetre nekem mindkettő elég nyomós érv volt egy újabb vitához.

- Nem fogok hátraülni, mint egy pisis gyerek, csak mert te azt mondtad - ráztam meg a fejem, majd hátradőltem az ülésben és a mellem előtt keresztbe fonva a karom, kihívóan néztem a mellettem ülő srácra.

- Hát rendben - sóhajtott fel, mire elnyomtam magamban a győzelem miatt érzett ujjongást, de az örömöm nem tartott sokáig. Austin átnyúlt előttem és kinyitotta az ajtót, mire értetlenül néztem rá. - Szállj ki. Gyerünk - biccentett, nekem pedig az állam valahol a földet súrolta. Most komolyan kidob a kocsiból? - Mit vagy úgy oda? Te nem akartál hátraülni! A suli már nincs messze, odatalálsz - rántott vállat. - Vagy beülsz hátra - ajánlotta fel és úgy tett, mintha ez hatalmas előzékenység lenne tőle.

Pár pillanatig bámultam a szemeibe és megpróbáltam eldönteni, hogy csak ugrat-e. Nem viccelt. Összeszorítottam az ajkaimat, különben félő volt, hogy olyat vágok a fejéhez, amit csak pillanatnyi dühömben mondanék. Táskámat magamhoz véve kiszálltam, becsuktam a kocsiajtót és közelebb hajoltam a letekert ablakon kifelé bámuló fiúhoz.  - Mekkora egy seggfej vagy - sziszegtem végül mégis az arcába, teljesen leforrázva, de ő reagálásként mindössze felvonta az egyik szemöldökét.

Ezek után eszem ágában sem volt visszaülni az autóba. Sőt, nem terveztem, hogy valaha is még egyszer beszállok mellé. Megalázónak tartottam a helyzetet, hogy úgy bánt velem, mintha én is egy lennék a kis haverjai közül, aki egy szavára ugrik, emellett pedig még mindig rosszul éreztem magam a családomról tett megjegyzése miatt. A táskám pántját szorongatva, lehajtott fejjel sétáltam és még akkor sem néztem fel, amikor a piros Range Rover elhúzott mellettem - Austinnal és Lissával, aki minden bizonnyal Austin mellett ült. Az anyósülésen. Ahogy mindennap.

20 megjegyzés:

  1. Fruzsina,ez iszonyatosanjo,ahogy irsz,az irasod,ahogy hasznalod a szavakat elkepeszto<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen drága névtelen! Számomra meg az elképesztő, hogy ennyire szereted, de nagyon örülök neki! :) <3

      Törlés
  2. Ez csodas lett*.* Ha van masik blogod tudnad nekem linkelni?:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm! :)
      Ui.: Üzenetben ugye már elküldtem, remélem tetszenek majd! X

      Törlés
  3. Jaj egyszerűen fantasztikus rész lett.:) <3 Gyorsan kövit.:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm drága Catherine, örülök, hogy így gondolod! Már fent is a következő, jó olvasást hozzá! :) X

      Törlés
  4. Imádom!!!!<3 nem is tudok mit írni csak amit az előző résznél,kurv@ jó :) ♥ nagyon de nagyon siess s kövivel,puszi ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Niki!
      Most nincs is szükség többre, ez is nagyon jól esett! Jó olvasni, hogy ennyire tetszik! :) <3

      Törlés
  5. ez fantasztikus lett!!! :D kövit!!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm és már olvashatod is! :)

      Törlés
  6. Imádtam! :) Annyira imádom, hogy értelmesen írsz, és sosem unok bele egy részbe sem! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Barbi!
      Köszönöm a dicséretet, boldog vagyok, hogy így gondolod! Ez volt a célom, hogy élvezzétek, és ezek szerint eddig sikerült is. :)

      Törlés
  7. Fantörpikus! :P :)
    Kövi? :D
    Brin Fan-siteról :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, köszönöm, drága Brin!
      A következő már fent is van! Jó olvasást hozzá! :)

      Törlés
    2. :D Jó volt olvasni a kövi részt is! :D
      Egy komment is meglelte helyét alatta, az én "aláírásommal"! :)

      Törlés
  8. Nagyon de nagyon joo!
    Siess a kövivel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ismét csak köszönöm szépen!
      Siettem, ahogy tudtam, remélem megfelel és az is tetszeni fog! :)

      Törlés
  9. Úristen de jó:oo
    gyorsan hozd a kövit!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úristen, de nagyon köszönöm!
      Eléggé gyors voltam? :D X

      Törlés