CHAPTER TWELVE

Hai darlings!

Megint jó késő van, de meghoztam a részt! Végre, hallelujah! Szóval, remélem tetszeni fog, szerintem elég eseménydús, vagy ha nem is, tartalmas mindenképpen, ami ebben a részben történik, még fontos lesz a történet további menetében. Valamint, lecseréltem a kinézetet, úgy gondoltam, egy kis frissítés nem árt. Hogy tetszik?

Viszont nem is dumálok tovább - valószínű, hogy ezt el sem olvassátok :D -, köszönöm szépen a kitartó emberkéknek, akik minden résznél írnak nekem pár aranyos gondolatot! Jó olvasást! :) <3
__________________________________________________

Ahogy annak lennie kellett a késő esti beszélgetésünk után, minden visszatért a rendes kerékvágásba... Vagyis Austin egész hétvégén tuskó volt, én pedig igyekeztem kiegyenlíteni a számlát a minél csípősebb válaszaimmal a beszólásaira, de magamban azért sajnáltam, hogy az a néhány percig tartó bensőséges pillanat - amikor már-már úgy tűnt, hogy sikerült előrelépni az eddig katasztrófálisan alakuló kapcsolatunkban -, olyan volt, mintha meg sem történt volna.

Aztán ott volt a suli is, ahol elkerülhetetlen volt összefutnom Wesley-vel. Nem is próbálkoztam, még várt ránk egy beszélgetés a rosszul sikerült buli után és ennek az ebédszünetben el is jött az ideje.

Éppen befejeztem az ebédemet, amikor a fiú mellém szegődött. - Szia, Maddy! Figyelj, beszélhetnénk? - kérdezett rá puhatolózva, miután leadtam a megüresedett tálcát és szembefordultam vele.

- Most? - Egy pillantást vetettem az órámra, alig öt perc maradt a szünetből és még át akartam nézni a matekot, páran arról beszéltek, hogy Mr. Rider tesztet akar íratni.

Wes bólintott, mire megengedtem magamnak egy apró sóhajt és beadtam a derekam. Jó néhány szempár ránk szegeződött, ahogy elhagytuk az ebédlőt, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a sugdolózást és félhangos megjegyzéseket.

- Csak gyorsan, matekom lesz Rider-rel - közöltem távolságtartóan a fiúval, amikor megálltunk a folyosón. Magamhoz szorítottam a táskám és a pántjával babráltam, hogy kezdjek valamit magammal, amíg arra vártam, hogy Wes végre megszólaljon.

- Nézd Mad...

- Maddy - javítottam ki automatikusan, mire vetett rám egy meglepett pillantást, de aztán csak gyorsan biccentett és folytatta.

- Ami a bulin történt... nagyon sajnálom. Nem kellett volna annyit innom, főleg nem, amikor érted is felelősséggel tartoztam - nézett rám bocsánatkérően. - Nagyon elszúrtam?

- Wes, nem tartoztál értem felelősséggel, csak jó lett volna, ha ura vagy a tetteidnek - javítottam ki. - Tény, hogy kicsit túlságosan is rámenős voltál, de ettől eltekintve egész jól éreztem magam.

Hazudtam, magam sem tudom, hogy miért. Talán mert Wes olyan kétségbeesve bámult rám, mintha az lenne a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a barátságomat vagy, mert éppenséggel én voltam az, aki nem akarta, hogy vége szakadjon ennek a dolognak közöttünk... bármi is legyen ez.

- Tényleg? - Wesley arcára kiült egy széles mosoly, amitől én is sokkal jobban éreztem magam, habár belülről harsogott egy hang: Valld be, hogy ezzel csak Austint akarod idegesíteni!

- Tényleg - viszonoztam a mosolyát és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elnyomjam a kéretlen belső hangot, hisz tudtam, hogy ez nem igaz. Igenis kedvelem Wesleyt és szeretném jobban megismerni. Függetlenül attól, hogy ez miként érinti Austint... bár tagadhatatlan, egy kis részem azért reménykedett, hogy ezzel is bosszanthatom.

- Akkor rendben vagyunk?

- Rendben. Tökéletesen - válaszoltam, de csak félig figyeltem oda. A folyosón feltűnt Austin, kézen fogva Lissával, és éppen felénk tartottak. Észrevett engem, én is őt. Felöltöttem a legragyogóbb mosolyomat, közelebb léptem Wes-hez és egy puszit adtam az arcára. - Biológián találkozunk!

~***~

Kitörő vidámsággal mentem matekra, még az sem tudta letörni a jókedvem, hogy Desiree még mindig azzal büntetett, hogy nem szólt hozzám, reménykedtem, hogy előbb-utóbb megenyhül... Sőt, a teszt sem kamu volt és valószínűleg pocsékul sikerült, mert egész szünetben Wesley mentegetőzését hallgattam.

Nem számított, úgy éreztem, most nálam a nyerő kártya. Megtaláltam a módot, hogyan idegesíthetem fel a leginkább Austint, ugyanis valamiféle - számomra érthetetlen és kissé bizarr - módon, mániákusan el akarta távolítani Wesleyt a közelemből. Ezzel szemben én pont az ellenkezőjét akartam. És - bár magamnak is nehezen vallottam be -, de tetszett, hogy ennyire védelmez engem, igaz, néha ez az egész már kezdett átcsapni valami őrült birtoklási hülyeségbe. Én viszont senkinek nem vagyok a tulajdona, épp ezért volt élvezetes látni, hogyan reagál, amikor semmibe veszem.

Aztán biológia órán jött az a bizonyos fordulat. Mrs. Cameron közölte, hogy egy olyan projekt következik, ami megköveteli, hogy párokat alkossunk és együtt dolgozzuk ki a feladatot. Egész addig reménykedtem, hogy valamilyen módon megkapom Wesleyt társnak, amíg a tanárnő közölte, hogy ő fogja összeállítani a párosokat, majd sorolni kezdte a neveket.

Amikor az enyémhez ért, ujjaimat összefontam a pad alatt, összepréseltem az ajkaimat és magamban szurkoltam, hogy Wes nevét mondja.

- Madelaine, Lissa.

Micsoda? Egy pillanatig azt hittem rosszul hallottam, de elég volt egy gyors pillantást vetnem a szőke lány elzöldült arcára, hogy tudjam, semmi gond nincs a hallásommal. A tanárnő a legpontosabban beletalált. Létrehozta a halálos párost. A legrosszabb döntést.

Miután mindenkit párokba osztott, összecsapta a naplót és végignézett rajtunk. Szerettem volna ellenkezni, de felesleges lett volna. Mrs. Cameron még év elején kijelentette, hogy, ha ő eldönt valamit, az úgy is lesz.

Ám úgy nézett ki, hogy ebbe Lissa nem tud beletörődni. - Tanárnő - emelte fel a kezét, habár teljesen feleslegesen, hiszen meg sem várta, hogy felszólítsák. - Szeretnék egy másik párt magamnak! - nézett eltökélten a biológia tanárunkra.

- Mi a problémád azzal, hogy együtt dolgozz Maddy-vel? - tette fel Mrs. Cameron a kérdést és éles pillantását a szőkeségre szegezte.

A lány határozottan kihúzta magát, de ezt követően mintha elbizonytalanodott volna. - Hát, igazából...

A tanárnő nem várta meg, hogy Lissa egyáltalán belekezdhessen a magyarázatba, hogy miért nem szeretne engem a párjának. - Nem is számítottam másra - bólintott. - Miss Wilkinson, nagyon jól tudja, hogy sosem változtatok. Senki kedvéért - hangsúlyozta ki, majd mintha csak végszóra tette volna, megszólalt a csengő.

Kedveszegetten beledobáltam a könyvet és füzetet a táskámba és már készültem felállni, amikor felnézve, a pillantásom találkozott Lissa gyilkos tekintetével. Váratlanul ért a felbukkanása, ezért hátrahőköltem, mire egy gúnyos mosoly jelent meg rúzsozott ajkain.

- Hétvégén átmegyek hozzátok. Ha már veled kell dolgoznom, legalább hozzuk ki a legjobbat a helyzetből - közölte céltudatosan.

Nem egészen értettem, mire céloz ezzel, de aztán felegyenesedett, majd dobott egy csókot a hátam mögött ülő személynek és tűsarkain kilibbent a teremből, így értelmet nyert a mondata. Austin kárörvendő arccal nézett felém, ezért már nem is volt kérdéses, hogy mire gondolt Lissa.

- Most mit vigyorogsz? - morogtam oda neki, legszívesebben letöröltem volna azt gúnyos mosolyt a képéről, de akkor valószínűleg megint elzárást kaptam volna, amihez most a legkisebb kedvem sem volt. Még az sem érte volna meg, ha látom Austint, ahogy fájdalmában a betört orrát markolássza, pedig nagyon csábított a gondolat.

Elvégre neki könnyű lesz, David a párja, akiről mindenki tudja, hogy az egész osztályban ő vágja a legjobban a biológiát, vélhetően Austinnak majd a kisujját sem kell mozdítania, a srác mindent megcsinál helyette. Nem mintha kinéztem volna belőle, hogy felajánlja a segítségét. Én meg szenvedhetek Miss. Pom-Pom Királynővel.

- Semmit - adott választ a kérdésemre, majd lazán vállára kapta a táskáját és elsétált mellettem. - Ja, egyébként - fordult vissza egy pillanatra. -, sok szerencsét Lissához. Bár a biológia nagyon megy neki - kacsintott, aztán eltűnt a folyosót elözönlő diákok között.

Mikor leesett, hogy mire akart utalni a kis megjegyzésével, hányingerem lett. - Kösz - motyogtam gúnyosan, igaz, hogy már senki sem hallhatta. Szükségem lesz rá.

CHAPTER ELEVEN

Hi darling!

Következő rész: pipa. Olvassátok és remélem, hogy tetszeni fog! Love ya'll so much! X
__________________________________________________

Nem tudom mi történt volna, ha egy autó nem jön éppen erre, de szerencsére ebbe nem kellett belegondolnom. Amint a három srác meghallotta a közeledő jármű motorjának zúgását, otthagytak minket és elrohantak.

Austin kicsit meggörnyedve állt és ahogy felegyenesedett, láttam, hogy vérzik a szája. Lassan elindult a szemközti oldalon parkoló kocsija felé, mi pedig felébredve a ránk telepedett dermedtségből, utána iramodtunk.

- Istenem, jól vagy?

Annyira remegett a lábam, hogy azt a pár lépést a kocsiig is alig tudtam megtenni, anélkül, hogy orra ne estem volna. Austin elkapta a karom, maga felé fordított és közelebb hajolt. Hátrahőköltem, először azt hittem, hogy meg akar csókolni, de végül ez hülye feltételezésnek bizonyult. Miért akarna pont engem megcsókolni, mikor van barátnője? Ráadásul nincs túl jó állapotban, nem hiszem, hogy most éppen ehhez lenne kedve.

- Te ittál? - kérdezte halkan, a tekintetéből semmi jót nem olvastam ki, ezért is örültem, hogy az igazat mondhatom.

- Nem - jelentettem ki fölényesen, csípőre tettem a kezem és mélyen a szemébe néztem, hogy biztos lehessen benne: nem viccelek és főleg nem hazudok.

Austin dühösen ráncolta a homlokát, nagyon úgy tűnt, hogy nem hisz nekem. Már azzal is sikerült felhúznia, hogy semmibe vette az aggódásomat és teljesen úgy viselkedett, mintha joga lenne megmondania, hogy mit tehetek és mit nem, de ettől a mozdulattól csak még idegesebb lettem.

- Tényleg nem ivott, de mehetnénk már? Kikészülök a drámázásotoktól, ráadásul egyre hűvösebb van - szólt közbe Dess és bizonyításul összébb húzta magán vékony kis kabátját.

- De érzem rajta az alkoholt - vágott vissza Austin, ezúttal Desiree-hez intézve a szavait. Komolyan kezdtem úgy érezni magam, mint egy kisgyerek, aki rosszalkodott, ezért most végig kell hallgatnia a szülei szidását. Ez viszont nem fog megtörténni.

- Igen, mert W...

- Mert valaki a kezembe nyomott egy poharat és kíváncsiságból belekortyoltam - előztem meg barátnőm válaszát. A legkevésbé arra volt szükségem, hogy Austin megtudja az igazat - hogy Wes adta az italt -, berontson és péppé verje Wesleyt... vagy egymást. Így is kapott már egy szép kis monoklit, aminek minden bizonnyal helye marad, a felrepedt szájáról már ne is beszéljünk. - Most már befejezhetnénk a szentbeszédet? Nem vagy az apám, sem a bátyám, de még csak a hozzátartozóm sem, hogy megszabd, mit csinálhatok! - teremtettem le Austint, majd fogtam magam, megkerültem a kocsit és bevágódtam az anyósülésre.

Pár pillanattal később Dess is követte a példámat és becsusszant hátra. A szélvédőn keresztül kinéztem Austinra, aki dühösen viszonozta a pillantásom, mire én fintorogva elfordítottam a fejem, ezután végre hajlandó volt beszállni és elindulhattunk haza.

Egyértelműen kínos és zavaró csendben telt az út Desiree-ék otthonáig. Ők valószínűleg azért nem szóltak, mert mindketten pipák voltak rám, engem meg emésztett a bűntudat, hogy miattam sikerült ilyen pocsékul az estéjük és ez még enyhe kifejezés.

Mikor Austin leparkolt Dess-ék behajtóján, még meg sem állt teljesen, Desiree már kivágta a kocsiajtót, majd szó nélkül be is csapta és elindult befelé. Gyorsan kicsatoltam a biztonsági övet és én is kiszálltam.

- Dess - szóltam utána óvatosan. - Minden oké?

Barátnőm megfordult és villogó szemekkel nézett rám. Ha nem ismertem volna, valószínűleg sikítva menekülök vissza a kocsiba, de így csak megilletődve pislogtam párat.

- Hogy minden rendben-e? Nem, semmi sincs rendben! Elhurcoltál egy buliba, ahol csak olyan emberek voltak, akiket ki nem állhatok, ránk szállt pár részeg seggfej, aztán hopp, jön Mahone, hogy hősiesen megmentsen, erre behúznak neki és kis híján laposra verik. Csak, hogy tudd, ez volt életem legrosszabb estéje - hadarta el egy levegővel, arca teljesen kipirult az indulattól. - Ezután meg kell gondolnom, hogy akarok-e barátkozni veled - tette hozzá, majd egy legyintésszerű intéssel elköszönt és eltűnt az ajtó mögött.

Visszakullogtam a kocsihoz és újra elfoglaltam a helyem Austin mellett. Tudtam, hogy Desiree mindig ilyen szókimondó, de most tényleg megijedtem, hogy komolyan gondolja. Mellesleg szörnyű bűntudatom volt, ahogy Austin arcára néztem, ami már kezdett kékülni és a szeme alatti rész kicsit megduzzadt. Összességében pocsékul éreztem magam és az estének még közel sem volt vége.

- Te tényleg ennyire hülye vagy? Anya világosan megmondta, hogy hívj fel, amikor haza akarsz jönni - torkollt le Austin és úgy tűnt, nem csak megjátssza, tényleg kibukott. Igen, valamiért számítottam rá.

- Tudom és sajnálom. De a francba is, azok a barmok megütöttek! - csattantam fel és még azt is figyelmen kívül hagytam, hogy hülyének titulált. Tényleg az voltam, hatalmas idióta. - Ezt meg kell mutatni egy orvosnak!

- Nem vészes - dörzsölte meg az ütés helyét, aztán fájdalmában felszisszent, ami megcáfolta az előbbi állítását.

- Szerintem meg igenis meg kell nézetned! - erősködtem, mire egy pillanatra felém fordult és felvonta a fél szemöldökét, ami nem volt valami szerencsés húzás, tekintve, hogy alig negyed órája intézték el az arcát.

- Ne próbáld elterelni a szót, Mad! Ez most nem rólam szól, te sokkal nagyobb bajban vagy. Ha ezt elmondanám anyának...

- Elmondanád? - ismételtem vékony hangon, egyáltalán nem erre a válaszra számítottam.

- Elmondhatnám, de nem fogom.

Vártam, hogy mondjon még valamit, de hallgatott, részéről lezártnak tekintette a beszélgetésünket és nem szándékozott közölni velem, hogy miért nem köp be Michele-nek... újra. Habár, amint meglátja az arcát, muszáj lesz elmondanunk, hogy mi történt.

~***~

Nagyon úgy tűnt, hogy Austin már nem akar szóba állni velem, még akkor sem mondott semmit, amikor hazaértünk és szándékosan becsaptam a kocsiajtót magam mögött, így próbálva kicsikarni belőle valamilyen reakciót. Az sem zavart volna, hogyha kiabál vagy kioktat, de csak szótlanul követett be a házba és ez a néma csend teljesen megőrjített.

Magam mögött hagyva Austint felrohantam az emeletre, minél hamarabb szabadulni akartam a társaságától. Gyorsan lezuhanyoztam és alaposan fogat mostam, hogy kiűzzem a számból az alkohol kellemetlen utóízét, de a bulin történteket és Austin dühös tekintetét nem tudtam meg nem történtté tenni. Még akkor is ezen járt az agyam, amikor a hátamon fekve próbáltam elaludni, de jobb híján csak a hold fényénél, a szobám ablaka melletti fa által kirajzolódó mintákat bámultam a plafonon. Ekkor jutott eszembe még valami, amit mindenképpen meg kellett tudnom tőle.

Kikeltem az ágyból és halkan kiléptem a folyosóra. Michele még nem ért haza, a ház teljesen sötét volt, egy helyiség kivételével. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt és ahogy közelebb osontam, teljes rálátásom nyílt Austinra, akinek mindössze egy törölköző volt a derekára tekerve és a tükör előtt állt, próbálva eltüntetni az ütés nyomait.

Pár pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem, ahogy végigfuttattam tekintetem széles vállain, kidolgozott izmain és kényszerítenem kellett magam, hogy elszakítsam tekintetem a csípőjétől. Így is elég kínosan éreztem magam, de az érzést csak tetézte, hogy amikor végre sikerült felnéznem, tudatosult bennem, hogy most már ő is engem bámul. Hát persze, az a francos tükör! Valószínűleg végig látta, ahogy őt figyelem.

Nem szólt semmit, mindössze kérdőn felvonta a fél szemöldökét, ami lassan a védjegyévé vált és be kell vallani, nagyon jól állt neki. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, minden bizonnyal teljesen vörös lehettem.

- Én... én csak - Hát ez remek! Gyerünk Madelaine, szedd össze magad! - Honnan tudtad, hogy hol vagyunk? - nyögtem ki nagy nehezen a kérdést magyarázkodás helyett, ami már azóta foglalkoztatott, hogy olyan váratlanul és hirtelen felbukkant, amikor kezdett kényelmetlenné válni a helyzet.

- Nem tudtam - válaszolt rögtön, talán túl gyorsan is. Gyanakodva ráncoltam a homlokom.

- Te követtél minket? - kértem számon és a tekintete elárulta, hogy igazam van. - Végig ott vártál a ház előtt, ugye? Miért? - Újra mérges voltam, de ez sokkal elviselhetőbb és kezelhetőbb érzés volt, mint amikor alig egy perce elpirulva álltam előtte, mert rajtakapott, hogy bámulom.

- Tudtam, hogy hamar elfogtok jönni a buliról, nem a te világod az ilyesmi - vonta meg a vállát.

- Mert te aztán tudod, hogy mi az én világom - grimaszoltam. - Ne tegyél úgy, mintha ismernél, mert semmit nem tudsz rólam - kértem nyugodt hangnemben és már készültem visszamenni a szobámba, amikor Austin hangja megállított.

- Talán, ha hagynád, jobban meg tudnálak ismerni.

Megfordultam és újra a fiúra néztem. Az arca nem árult el semmilyen érzelmet és ha nem a saját fülemmel hallottam volna, amit az előbb mondott, el sem hiszem. Összezavarodtam, nem tudtam, mit mondhatnék erre, ezért válasz helyett inkább közelebb léptem, kivettem a kezéből a vattapamacsot és nekiláttam, hogy eltüntessem a szeme alatti zúzódást.

Mikor ujjaim az állát érintették, kicsit megrándult az arca és élesen beszívta a levegőt. Szándékosan kerültem a tekintetét, ez volt az első alkalom, hogy tudatosan ilyen közel voltam hozzá és próbáltam elnyomni a fejemben lévő hangot, amely azt harsogta: csókold már meg!

- Így már sokkal jobb. - A hangom nem volt több suttogásnál, mikor elhúzódtam tőle és hátraléptem, hogy növeljem a köztünk lévő távolságot és végre fellélegezhettem.

- Mad? - Austin kérlelve nézett rám, még mindig a válaszomra várt.

- Ez túl bonyolult - ráztam a fejem sajnálkozva. Addig hátráltam, amíg el nem értem a kijáratot, átléptem a küszöböt és megkapaszkodtam az ajtófélfában. - Jó éjt, Austin. - Mielőtt hátat fordítottam volna, még elkaptam, ahogy az arca megkeményedik a szavaim hallatán, feltételezhetően megbántottam, hogy elzárkóztam előle, de nem tehettem mást.

Féltem, hogy a múltban történtek újra megismétlődnek, ha túl közel engedem magamhoz. Ennek nem szabad még egyszer megtörténnie.

CHAPTER TEN

Hi darlings!

Ezen a késői órán meghoztam a következő, szám szerint 10. részt. Végre kiderül, hogyan alakul a régóta emlegetett buli! Vártátok már? :D 

Köszönöm szépen a 2 új feliratkozót és a sok aranyos kommentet, love ya'll! Jó olvasást! :) X
_________________________________________________

Miközben befelé haladtunk, tekintetem körbejárt a tömegen. Elsősorban Wesleyt kerestem, de jó lett volna bármilyen ismerős arc, akikkel a suliban együtt lógott, viszont néhány fiún a focicsapatból és az őket kísérgető szurkolólányokon kívül, minden résztvevő idegen volt. Kezdtem rájönni, hogy a szimpla iskolai buli, talán mégsem korlátozódott le annyira a sulinkra.

Beléptünk a házba, ahová - ha ez egyáltalán lehetséges - még több ember zsúfolódott be. Néha találkoztam egy vállal, könyökkel vagy tenyérrel, ami próbált támaszt keresni, de ilyenkor mindig gyorsan arrébb húzódtam és megpróbáltam a lehető legmesszebb kerülni tőlük, ami nem volt könnyű a tágasnak nem nevezhető szobákban.

- Remélem tudod, hogy most nagyon utállak! - harsogta túl a zenét Dess, arcán undorodó pillantással nézett körbe a helyiségben. Legszívesebben már most leléptem volna, de nem akartam úgy elmenni, hogy előtte nem váltok pár szót Wes-szel.

Nyitottam a számat, válaszolni viszont már nem volt időm, mivel egy igencsak részegnek tűnő fiú elkapta a karomat és kérdés nélkül vonszolni kezdett a nappali közepén rögtönzött táncparkettre. Elsőre fel sem fogtam a helyzetet, annyira meglepődtem, hogy a lábam önkéntelenül mozdult és elindultam a fiú után, ám szerencsére Desiree fogta a másik kezem és visszahúzott. A rántástól a srác is megtántorodott és értetlen kifejezéssel az arcán fordult hátra.

- Vedd le a kezem a barátnőmről! - visított Dess. Aztán egy igen szokatlan módját választotta, hogy leszerelje a túlságosan ragaszkodó fiút: egész egyszerűen ökölbe szorította a kezét és orrba vágta.

Fogalmam sincs hármunk közül ki döbbent meg a leginkább, de tény, hogy Desiree módszere bevált. Az ismeretlen srác elengedte a kezem és miközben Dess kimenekített a helyzetből, még láttam, ahogy eltorzult arccal kapott az orrához. Kihasználva a helyzetet, átsiettünk a konyhába, ahol valamivel jobb volt a helyzet. Csak páran álldogáltak odabent, kezükben poharakkal és a zenét túlkiabálva beszélgettek.

Körbenéztem és megpillantottam Wesleyt, aki a pultnak támaszkodva állt és pár lánnyal nevetgélt. Gondolkozás nélkül vágtam át a helyiségen és megérintettem a vállát, mire hátrafordult és végignézett rajtam, mintha be akart volna azonosítani.

- Maddy! - kiáltott fel végül és átölelt. Amikor nehéz teste nekem nyomódott, egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom, de átölelte a derekam, így újra stabilan álltam. - Örülök, hogy eljöttél. - Nagyon úgy tűnt, hogy kicsit többet ivott a kelleténél és már nem egészen ura a mozdulatainak.

- Ühm, én is - motyogtam, habár éppen az ellenkezőjét éreztem. - Igazából csak benéztünk, de nem szerettem volna úgy elmenni, hogy legalább nem köszönök. Szóval, szia - intettem esetlenül és Wes arcát elnézve, hihetetlen bénának éreztem magam.

- De még csak most jöttetek! - A mosolya eltűnt és kicsit erősebben ölelt. - Nem mehettek máris el! Legalább egy kicsit maradjatok - kérlelt, mire Desiree-re néztem megerősítésért, de ő csak érdektelenül vállat rántott.

- Rendben - adtam be a derekam, mire a fiú arca felderült. Elengedett,  három lépéssel a hűtőnél termett, majd két piros pohárral tért vissza, az egyiket nekem, a másikat pedig Dess-nek nyújtotta, de a barátnőm úgy tett, mintha észre se vette volna Wesleyt. Wes megvonta a vállát és megtartotta magának.

Elvettem tőle és beleszagoltam, de nem éreztem semmilyen illatot. - Mi van ebben? Én nem iszom alkoholt - néztem fel rá.

- Ó, ennek alig van alkohol tartalma, szinte nem is fogod érezni - bökött a pohárra, majd - mintha csak szemléltetni akarta volna -, egy húzásra megitta a sajátját.

Wes igenis részegnek nézett ki, ha nem is részegnek, de spiccesnek mindenképp, ezért lassan emeltem számhoz a poharat és óvatosan egy aprót kortyoltam belőle. Már ekkor tudtam, hogy nem mondott igazat. Az alkohol végigmarta a torkomat és kellemetlenül csípte a számat.

Köhögni kezdtem, mire Dess gyorsan kikapta a kezemből a poharat és levágta a pultra. - Mit adtál neki? Megmondta, hogy nem iszik - támadta le Wesleyt, aki védekezően maga elé emelte a kezét, de a vigyor nem tűnt el az arcáról.

- Jó, talán becsaptam egy kicsit - ismerte el, majd Desiree feje felett átnézett rám. - Ugye nincs harag, Mad?

Nem tudtam mit válaszolhatnék erre, de barátnőm most is megelőzött. - Még szép, hogy haragszik rád. Minden oka megvan, egy idióta vagy! Most pedig elmegyünk! - vágta rá, majd belém karolt és már indult volna az ajtó felé, amikor Wes elkapta a csuklóm.

- Nézd Maddy, sajnálom. Csak táncolj velem egy kicsit, oké?

Haboztam néhány másodpercig. - Csak egy tánc - böktem ki végül, mire Dess morogva elengedte a kezem, de nem tiltakozott.

Wesley-vel az oldalamon átsétáltam a nappaliba és elvegyültünk a táncolók között. Egy ideig egymással szemben táncoltunk, majd Wes közelebb húzott magához és kezét a derekamra simította. A zene üteme gyors volt, én mégis a fiú mellkasához szorultam, arcunk között csak néhány centiméter volt. Kezdett kényelmetlen lenni a helyzet, hiszen - bár kedveltem Wesleyt -, de egyenlőre csak barátként tekintettem rá, ő viszont látszólag többet akart ennél. Vagy csak az alkohol miatt tette, amit tett, de lehajolt és ajkait finoman a nyakamhoz érintette.

Szinte azonnal elhúzódtam, de a karjai nem engedtek annyira távol, ahol már nem éreztem volna kényelmetlenül magam. - Wes, én kedvellek, de...

- Én is kedvellek, Maddy. Nagyon is. Gyönyörű vagy - vágott a szavamba és megpróbált megcsókolni, de tenyeremet a mellkasára nyomtam, úgy tartottam távol magamtól.

- Te pedig részeg vagy, Wes. Szerintem ezt nem most kellene megbeszélnünk. Most már tényleg hazamegyek - közöltem vele, mire a szorítása erősödött körülöttem és megéreztem, hogy a keze lefelé vándorol a derekamon. - Engedj el, kérlek! - szóltam rá erőteljesen. Nehezen ugyan, de sikerült kiszabadítanom magam a karjaiból és szerencsére Wesley sem ellenkezett. - Köszönöm a meghívást, jó éjt Wes - búcsúztam el hidegen, majd hátráltam pár lépést, megfordultam és elindultam megkeresni Desiree-t.

A nappalit és előszobát elválasztó ajtó mellett találtam rá és a kijárat felé biccentettem, jelezve, hogy menjünk. Zaklatott voltam, zavarodott és ezt ő is láthatta rajtam. Mikor néhány méterre eltávolodtunk a háztól, megállított.

- Mi történt? - kérdezte ellenkezést nem tűrően.

- Semmiség - motyogtam, senkinek nem akartam beszélni arról, hogy mi történt az alatt a néhány perc alatt, amíg Wesley-vel voltam a táncparketten.

- Az nem lehet semmiség, amitől ennyire kibuktál. Látom rajtad, ne is tagadd! - emelte fel a kezét. - Visszamenjek és neki is adjak egy öklöst?

Felnevettem és magamhoz öleltem Desiree-t, akit csak egy hete ismertem meg, néha kiállhatatlan és bunkó, de már most tudtam, hogy mindenben számíthatok rá. - Csak menjünk haza - ajánlottam fel, majd belekaroltam és sétálni kezdtünk a kihalt és viszonylag csendes utcán.

Eszembe sem jutott felhívni Austint és bevallani neki, hogy nem volt igazam, de utólag rájöhettem, hogy ez nagy hiba volt. Befordultunk a következő utcába és majdnem belefutottunk három srácba, akik a sarkon cigiztek és ők sem tűntek józannak, valószínűleg ugyanabból a buliból jöhettek, ahonnan mi, de meg voltam győződve róla, hogy nem a mi sulinkba járnak, ahhoz túl idősnek tűntek.

- Sziasztok - szólított meg az egyikük és közelebb lépett, mi pedig Dess-szel egyetemben hátra egy lépést, hogy megtartsuk a kellő távolságot. - Miért sétál két ilyen szép lány, éjszaka, egyedül az utcán? Bármilyen kétes fazonnal összetalálkozhatnátok - vigyorodott el és újra  közelebb lépett. Újra hátráltam, de nekiütköztem egy mellkasnak és két tenyér tapadt a vállamra.

- Például veletek? - vágott vissza csípősen Dess, de a hangja remegése elárulta, hogy nem olyan magabiztos, aminek mutatja magát. Most az ő ökle sem ért volna semmit.

- Nem vagyunk mi olyan rossz srácok - ingatta a fejét az a fiú, aki leszólított minket. - Ha egy kis időt eltöltenétek velünk, ti is rájönnétek. - Kinyúlt és végigsimított Desiree arcán, mire barátnőm félrerántotta a fejét és ellökte a kezét.

A fiú arcáról lassan eltűnt a mosoly és intett a másik kettőnek, akik mögénk kerültek és körbevettek. Kezdtem pánikba esni, hiszen senki más nem volt az utcán rajtunk kívül, aki segíthetett volna. Csak saját magamnak köszönhettem a helyzetet, amiért túl makacs voltam, hogy szót fogadjak Michelenek és még Desiree-t is belesodortam.

- Hé, engedj el! - húzódtam arrébb, mikor a mögöttem álló srác végighúzta ujjait a ruhám kivágása által szabadon hagyott bőrömön, de úgy tett, mint aki meg sem hallotta volna a tiltakozásom.

Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, a szorítás és a hátamat simogató ujjak eltűntek. - Ha nem hallottad volna, azt mondta, hogy engedd el, te seggfej!

Olyan gyorsan pördültem meg, hogy egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom és neki kellett támaszkodnom a falnak. Austin volt az. Elrántotta mellőlem a srácot és úgy állt, hogy ne jöhessen a közelembe. Nem tudom honnan került ide, de most nagyon hálás voltam neki, hogy időben érkezett.

Viszont nem örülhettem sokáig, mert rájöttem, hogy hárman vannak egy ellen. Austinnak semmi esélye sem lesz, főleg, mert nagyon úgy tűnt, hogy sikerült magunkra haragítanunk három részeg srácot.

- Te meg ki vagy, haver? Azt hiszem kurvára semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálunk itt! - ordított rá az egyikőjük és nekiesett Austinnak.

A szám elé kaptam a kezem, ahogy nagyon lökött rajta, de Austin sem hagyta magát, pillanatok alatt verekedés alakult ki. Lefagyva néztem a jelenetet, éreztem, ahogy Desiree  ujjai a karomba mélyednek és felsikítottam, ahogy az egyikőjük ökle Austin arcába talált.

CHAPTER NINE

Hola darlings!

Meglepett, hogy ilyen hamar hoztam az új részt? Úgy gondoltam, hogy megérdemlitek! Egyre közeledünk ahhoz a bizonyos buli részhez, ahol is majd kiderül, hogy mi fog történni Maddyvel, de előtte még egy kis vásárlásra visszük el a lányt! Köszönöm a kommenteket, díjakat, új feliratkozókat! Drágák vagytok! Jó olvasást! :)

_________________________________________________

Nem gondoltam volna, hogy Michele ilyen könnyedén elenged, sőt, még azt is felajánlotta, hogy bevisz a városba és közösen kiválasztjuk a ruhám. Azt pedig főleg nem hittem, hogy mielőtt elindultunk, Austin bevágódik a hátsó ülésre és közli, hogy ő is velünk jön.

Ezért most a próbafülkében álltam néhány ruha társaságában és egyáltalán nem akaródzott kimennem, tudva, hogy a fiú is ott ül. Még mindig mérges voltam rá a megjegyzése miatt és érthetetlennek tűnt, hogy ezután volt képe velünk jönni.

Végül - hogy ne várakoztassam őket tovább -, belebújtam az első ruhába, ami egy halvány rózsaszín, testhez simuló darab volt és borzalmasan állt rajtam. Sosem viseltem ilyen ruhákat, ezért szokatlan volt a számomra túlságosan is merész darab. Egy elégedetlen sóhajt hallattam, elhúztam a függönyt és kiléptem a fülke elé.

Michele anyáskodva elmosolyodott, amikor meglátott és még Austin figyelmét is sikerült felkeltenem, aki eddig az egyik eladólány bámulásával volt elfoglalva, aki a kelleténél jóval rövidebb szoknyát viselt. Érdeklődve rám kapta a fejét és végignézett rajtam, amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam, főleg, amikor egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Inkább gyorsan elfordítottam a fejem.

- Azt hiszem, ez nem az igazi - közöltem, szavaimat Michele-hez intézve, ahogy a falakra szerelt tükrökben is szemügyre vettem magam. Ez a babarózsaszín egyébként sem az én világom.

Az összes ruhát felpróbáltam, végül az utolsó előtti bizonyult a befutónak. A sötétkék, majdhogynem fekete ruha a combom közepéig ért, a szoknyarésze fekete, csillogó tüllel volt fedve, a hátrésze pedig kivágott volt, szabadon hagyva egy kisebb részt a hátamból. Csinos, mégis visszafogott volt, első látásra beleszerettem és úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, akinek elnyerte a tetszését. Amíg vissza nem mentem a fülkébe, végig magamon éreztem Austin tekintetét.

Negyed órával később már hazafelé tartottunk, ölemben a ruhát tartalmazó tasakkal és egy dobozzal, ami egy csodaszép cipőt rejtett. Én teljesen megfeledkeztem róla és meglepett, hogy Austin hívta fel erre Michele figyelmét. 

Michele megkért, hogy mindig tartsam magamnál a mobilom, ne igyak alkoholt és lehetőleg éjfél előtt érjek haza. Mivel ő vacsorázni megy egy régi ismerősével, ezért Austint kell majd felhívnom, hogy jöjjön értem, ugyanis a lelkemre kötötte, hogy nehogy egyedül induljak haza. Pazar.

Mikor arról kérdezett, hogy kivel leszek a bulin és megemlítettem Wesley nevét, Austin felmordult és motyogott valamit az orra alatt. Dühös pillantást vetettem rá a visszapillantóból, mire megforgatta a szemét és rám villantotta a szarházi vigyorát.

Miután hazaértünk, felmentem a szobámba, felhívtam Dess-t és megbeszéltük, hogy 7-re érte megyünk. A hangjában semmi lelkesedés nem volt, mégis örültem, hogy hajlandó velem jönni. Nem számít, ha végigmorogja is az estét, de legalább nem leszek egyedül.

A nap nagy része azzal telt, hogy megpróbáltam elkerülni Austint, nem akartam hallani a megjegyzéseit, amiket elvétve a fejemhez vágott a kocsiban is - kizárólag úgy, hogy Michele ne hallhassa. Ezért inkább a szobámban maradtam, olvastam és váltottam pár üzenetet Desiree-vel, amik öt percenként érkeztek és jóformán abból álltak, hogy utál engem, amiért arra kényszerítem, hogy kiöltözzön és elvegyüljön a menők között, akiket évek óta próbál elkerülni.

Nem sokkal öt óra után készülődni kezdtem. Lezuhanyoztam, talán kissé sokáig folyattam magamra a forró vizet, de még így sem tudtam ellazulni, túlságosan izgatott voltam. Mikor kiléptem a zuhany alól, betekertem magam egy törölközőbe, majd visszamentem a szobámba és magamra kaptam a fehérneműm. A biztonság kedvéért kulcsa zártam az ajtóm, nem szerettem volna, ha Michele véletlen rám nyit, Austinban pedig egész egyszerűen nem bíztam. Megszárítottam a hajam és úgy döntöttem, mást nem is csinálok vele, szerettem az eredeti állapotában hagyni, mikor kissé hullámosan fogta közre az arcomat.

Sosem sminkeltem magam, ezért ezzel most sem bajlódtam, csupán egy kis szempillaspirált és szájfényt használtam. Mikor ezekkel elkészültem, vigyázva vettem fel a ruhát és a szobám falára szerelt egész alakos tükör elé léptem. El kellett ismernem, olyan volt, mintha egy teljesen másik lány nézett volna velem farkasszemet, elsőre nehéz volt elhinnem, hogy ez valóban én vagyok, de kétségtelenül jól néztem ki. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy vajon Austin mit fog szólni, ha meglát, de aztán gyorsan elhessegettem a kósza gondolatot. Mit számít, hogy mit gondol?

Végezetül belebújtam a cipőmbe, magamhoz vettem a táskát és egy vékony pamutkardigánt, ha netán hűvösebbre fordulna az idő, majd becsuktam magam mögött az ajtót és lesétáltam a földszintre. Cipőm kopogásából Austin már jóval azelőtt meghallotta, hogy jövök, minthogy beléptem volna a szobába. A nappalit és előszobát elválasztó ajtófélfának támaszkodott és karba tett kézzel figyelte, ahogy felé lépkedek.

Fogalmam sincs miért, de feszengtem a pillantása miatt, túlságosan... furán meredt rám. Mintha lenne rajtam valami szokatlan, nem mindennapi. Vagy kilátszana egy olyan testrészem, aminek nem lenne szabad. Ahogy ez végigfutott az agyamon, kezemmel önkéntelenül a ruhám aljához kaptam és megpróbáltam lejjebb húzni az anyagot, miközben minden lépéssel közelebb kerültem hozzá, végül megálltam mellette. Felvonta a szemöldökét és pofátlanul végignézett rajtam, de az arca nem mutatott semmi érzelmet.

- Indulhatunk?

Bólintottam, és inkább csendben maradtam, félő volt, hogyha megszólalok, valami nyomdafestéket nem tűrő csúszott volna ki a számon a leplezetlen bámulása miatt. A bunkó Austin visszatért, régi ismerősként üdvözölhettem. A reggeli és a levél gondolata távoli emlékként élt, mintha nem is ma reggel, csupán néhány órája történt volna, hogy bocsánatot kért. A kapcsolatunkat legjobban egy hullámvasúthoz tudtam volna viszonyítani. Most éppen egy nagyon mély kanyarban jártunk és úgy tűnt, elakadtunk, mielőtt továbbmehettünk volna egy kellemesebb szintre.

A kocsiban sem szóltunk egymáshoz, mindössze addig beszéltem, amíg közöltem vele Desiree és a buli helyszínének címét. Ezután úgy tettem, mintha a kinti házak sokkal érdekesebb látványt nyújtanának, de néhányszor rásandítottam, hogy ellenőrizzem, még mindig bámul-e. Egyszer sem nézett rám.

Valóságos megváltás volt, mikor megálltunk Dess háza előtt, megcsörgettem és néhány pillanattal később bevágódott a hátsó ülésre. Austinnak odavetett egy színtelen heló-t, amit a fiú hasonlóképpen viszonzott, engem valamivel szívélyesebben üdvözölt, egy lesújtó pillantással kiegészítve, én mégis jókedvűen köszöntem vissza. Így, hogy a lány is csatlakozott hozzánk, a kínos légkör egyértelműen oldódni látszott, habár most sem beszéltünk sokkal többet.

Már messziről lehetett hallani, hogy közeledünk az úti célunkhoz, mikor Austin leparkolt az út szélén a házból kiszűrődő villódzó fények és hangos zene miatt, eltéveszteni sem tudtuk volna a helyet. Néhány ember a kertben lézengett, csoportokba verődve nevettek, beszélgettek vagy éppen nem túl diszkrét módon ismerkedtek.

Összenéztünk Desiree-vel és egy pillanatra úgy éreztem, talán jobb lenne, ha mégis inkább hazamennénk. De aztán észrevettem Austin kárörvendő vigyorát, kilöktem a kocsiajtót és megvártam, hogy Dess is kikászálódjon. Kézen fogtam és minden további nélkül húzni kezdtem magam után, nem törődve azzal, hogy vonakodva próbálja kiszabadítani magát a túl erős szorításomból. Austinnak megint sikerült felhúznia, de nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy ma este rosszul érezzem magam.

- Jó szórakozást! - kiabált utánunk, majd hallottam, hogy beindítja a motort és elhajt. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, elengedtem Desiree csukóját és bűnbánóan néztem rá. Tudtam, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni.

- Neked meg mi a franc bajod van, Maddy? - tört ki belőle, csípőre tett kézzel állt, teljesen úgy viselkedett, mint egy anya, aki éppen megszidja a kisgyerekét, mert az nem fogadott szót neki.

- Nem tudom - motyogtam és, ami a legmeghökkentőbb volt, hogy tényleg így éreztem. Fogalmam sem volt, hogy Austin viselkedése miért van rám ennyire hatással, de nem tetszett, hogy a hangulatváltozásaim ennyire függenek tőle.

CHAPTER EIGHT

Sziasztok!

Hűha, nagyon gyorsan telik a szünet, és már megint eltelt öt nap, ezért itt is vagyok a résszel! Nagyon örülök a kommenteknek, az új feliratkozóknak, ebből azt szűröm le, hogy tetszik a történet, ami nagyon jó érzés! Szóval köszönöm és jó olvasást! :)
Ui.: Az előző részhez érkezett hozzászólásokra, minél hamarabb próbálok válaszolni! X

_________________________________________________

Dideregve ültem a fürdőkádban, államat a térdeimre támasztottam és  átkaroltam őket a karjaimmal. A víz már teljesen kihűlt és rettentően fáztam, ennek ellenére meg sem mozdultam, csak meredtem magam elé vagy a lábaim körül lassan fodrozódó vizet figyeltem. Vizes tincseim az arcomba tapadtak, magam sem tudtam, hogy a fürdővíz vagy a könnyeim áztatták-e el őket. Most jött el az a pillanat, hogy teljesen kibuktam.

Tisztában voltam vele, hogy egészen eddig kölcsönösen megpróbáltunk kiszúrni egymással, de úgy éreztem, ezúttal Austin túl messzire ment és ez már kívül esett az ártalmatlan piszkálódáson. A szobámban turkált az engedélyem nélkül, ki tudja, hogy miket nézett át. Talán az anyával készült képemet is látta?

A fejemben száguldoztak a gondolatok és megválaszolatlan kérdések, de csak egy valamiben lehettem biztos: A mai éjszakát is úgy töltöm, mint mikor még az intézetben éltem és az életem örökösen bizonytalan volt. Csendesen zokogva, hogy más ne hallhassa meg.

~***~ 

Amikor reggel felébredtem, automatikusan az éjjeliszekrényen tartott mobiltelefonom után nyúltam, de nem találtam a helyén. Azonnal kipattant a szemem és oldalra pillantva, meglepve tapasztaltam, hogy egy tálca várt rám, megpakolva egy tányér rántottával, egy pohár kakaóval és még egy összehajtott kis papírdarab is helyet kapott rajta. Ölembe vettem a reggelit, majd elsőként a kis lapot hajtottam szét. Még ha nem is ismertem a kézírását, mégis biztos voltam benne, hogy a szálkás, szépen ívelt betűket Austin vetette papírra.

Szia Mad!
Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá... szóval sajnálom a tegnapit, tényleg. Hülyén viselkedtem, igazad volt, egy barom vagyok. Nem kellett volna elvennem a fehérneműd és belelökni a medencébe. Meg kigúnyolni a srácok előtt, de ne aggódj, ők is megmondták, hogy marha nagy idióta vagyok. Igazából semmit nem kellett volna csinálnom, ezt nem érdemelted meg. Remélem, azért meg tudsz bocsátani. És azért is, ha valami bajod lesz a rántottától, amit készítettem, ugyanis most csináltam ilyesmit először. De mindegy is, a lényeg, hogy bocsáss meg! És jó étvágyat a reggelihez!
Ui.: Őszintén remélem, hogy tényleg nem lesz bajod!

Austin

Halvány mosolyra húzódott a szám, ahogy Austin összezagyvált mondatait próbáltam kibogozni. Valószínűleg nem csak a rántotta készítés volt az, amit elsőként próbált, hanem a levélben való bocsánatkérés is új volt számára. Egy amolyan igazi, valóságos bocsánatkérés, nem pedig egy félvállról, átgondolatlanul odavetett 'bocs'. Ezt értékeltem, habár még mindig megbántottnak éreztem magam és én is kezdtem bűntudatot érezni a pofon miatt, eldöntöttem, hogy nem fogok ilyen könnyedén megbocsátani neki és elfelejteni az egészet.

Elfogyasztottam a reggelimet - ami meglepően finom volt -, aztán összekaptam magam és lementem a földszintre. Szombat volt, tehát a mai napra voltam hivatalos a Wes haverja által rendezett bulira. Reménykedtem, hogy Michele itthon lesz, így meg tudom beszélni vele a dolgokat és el fog engedni.

A nappaliba belépve szembetaláltam magam Austinnal, aki érkezésemre felnézett, majd amikor meglátott, felpattant a kanapéról. - Hé, Maddy! - köszöntött és óvatosan rám mosolygott, mintha a reakciómat tesztelné. Pillantásom rögtön az arcára esett, ahol halványan, de számomra észrevehetően ott vöröslött a tenyerem nyoma. - Izé... ízlett a reggeli? - kérdezte, ezzel elérte, hogy a szemébe nézzek.

Bólintottam, mire úgy tűnt, fellélegzett. Lazított a testtartásán és visszaereszkedett a kanapéra.

- Akkor nincs harag? - érdeklődött, hangjából kiérződött a reménykedés. Nemet intettem a fejemmel, mire felvonta az egyik szemöldökét. - Nem fogsz velem beszélni? - vigyorodott el.

- Kénytelen leszek - válaszoltam kis csend után és már én sem bírtam ki nevetés nélkül.

- Tényleg sajnálom, Mad.

- Rendben, felejtsük el. Ez meg sem történt, rendben? - ajánlottam fel, mire Austin beleegyezően biccentett. - Michele hol van?

- Elugrott bevásárolni, de lassan már itt kell lennie - pillantott az órájára, majd újra rám. - Figyelj, arra gondoltam, hogy délután elmehetnénk valahová. Nem tudom, szereted-e a sportot, de lesz egy kosármeccs, megnézhetnénk - vetette fel az ötletet.

- Ó. - Mindössze ennyit tudtam mondani. Austin velem akar programot szervezni? Talán még mindig álmodom? Nagyon úgy tűnik, hiszen a tegnapi nap után, nem hittem volna, hogy majd pont velem akar lógni. - Austin, nem kell kiengesztelned, sem elhívni valahová csak, mert bűntu...

- Nem erről van szó - vágott a szavamba. Úgy látszott, kicsit megbántódott, amiért azt feltételeztem, hogy csak azért akar elvinni a meccsre, mert úgy érzi, ez szükséges.

- Nos, akkor köszönöm - böktem ki, mire Austin bólintott és elmosolyodott. -, de sajnos nem tudok menni. Ma lesz Wes bulija - húztam a számat.

Austin arcáról másodpercek alatt tűnt el a mosoly. - Még mindig el akarsz menni arra az idióta partira? Azt hittem már letettél róla. Madelaine, mondtam, hogy ez nem jó ötlet, Gilbert egy szarházi - magyarázta ellenségesen.

Elöntött a méreg. Értem, hogy csalódott, amiért nem fogadtam el a meghívását, de ettől még nem kellene Wesley-t sértegetnie. - Én is el tudom dönteni, hogy kivel barátkozom. Igenis elmegyek abba a buliba és nem te leszel az, aki ezt megakadályozza. Nem értem, mi bajod Wes-szel, szerintem kedves srác - vágtam vissza. Austin felhorkant és a szemét forgatta, amivel csak még jobban felhúzott. Éppen most kért bocsánatot, miért kell szinte azonnal elrontania ezt ilyen hülyeségekkel? - Nézd, megértem, hogy haragszol, amiért nem tudok veled menni, de ne várd, hogy csak azért, mert kinyögtél egy sajnálom-ot, mostantól úgy ugrok, ahogy fütyülsz! Ha gondolod, egy másik nap szívesen elmegyek veled valahová - tettem hozzá lágyabban, elvégre rendes dolog volt tőle, hogy felajánlotta és nem akartam én lenni az, aki nem hajlik a békülés felé.

- Hagyjuk ezt a szarságot, Mad - felelte, mire torkomon akadtak a szavak és hitetlenkedve bámultam rá. Újra bunkón viselkedett, mintha nem is az a fiú lett volna, aki reggelit készített és levelet írt, bocsánatkérésképpen. - Nem érdekes. Menj csak és érezd jól magad Gilberttel, aztán majd, ha a szobádban fogsz sírni miatta, ne sértődj meg, ha a fejedhez vágom, hogy én megmondtam! - morogta, azzal faképnél hagyott.

Megdöbbentettek a hangulatváltozásai. Percekig nem tértem észhez, álltam a szoba közepén és egyre csak a nekem intézett szavai jártak a fejemben. "...aztán majd, ha a szobádban fogsz sírni miatta, ne sértődj meg, ha a fejedhez vágom, hogy én megmondtam!"

 Farkasszemet néztem a szekrény üvegéből visszatükröződő tükörképemmel, majd dacosan felszegtem a fejem. Elhatároztam, hogy csak azért is jól fogom érezni magam és nem engedem, hogy Austin viselkedése befolyásolja a kedvemet. És legfőképp nem hagyom, hogy neki legyen igaza.

CHAPTER SEVEN

Hey darlings!

Olyan gyorsan eltelt ez az öt nap, hogy ha az egyik drága olvasóm nem figyelmeztet, elfelejtettem volna felrakni az új részt. De szerencsére nem így történt, itt vagyok és meghoztam a hetedik fejezetet, amiről el kell áruljam, az eddig közzétettek közül ez a kedvencem! Majd meglátjátok, miért! :D
Köszönöm szépen a visszajelzéseket, nem is tudjátok, milyen jó érzés! Drágák vagytok! Puszi és jó olvasást! :)
__________________________________________________

Óra után azzal az elhatározással fordultam hátra Austin-hoz, hogy rákérdezzek, mégis mi a jó franc baja van, de ahogy tekintetünk összetalálkozott, képtelen voltam megszólalni, még azt is elfelejtettem, mit akartam eredetileg mondani. Austin vetett rám egy gyors pillantást, majd felállt és minden további nélkül faképnél hagyott. Meg mertem volna esküdni, hogy a szeme dühöt, talán még megvetést is sugárzott felém, de nem sokáig gondolkozhattam ezen, mivel Wes egyik kezével a székem támlájára támaszkodott, másikat pedig a padomra fektette és derűs arca kúszott be a látóterembe. - Örülök, hogy úgy döntöttél, mégis eljössz.

Csak bólintottam, de nem szóltam semmit. Én már kezdtem kételkedni, hogy tényleg jó ötlet-e ez az egész buli-dolog, de nem akartam most visszamondani, miután megvédett Lissával szemben és miattam keveredett vitába Austinnal.

Mint eddig mindennap, a hazamenetel ugyanúgy történt... volna, de most Austinhoz csapódtak a haverjai is, így egész úton azt kellett hallgatnom, hogy  ki a suli legjobb csaja. Mikor Zach megkérdezte Austin-t, a fiú közölte, hogy szerinte Lissa egyik pom-pom lány barátnője, mire a többiek dőltek a nevetéstől, én viszont csak egy kimért pillantással jutalmaztam a válaszát. Egyáltalán nem kedveltem Lissát, de ezt még ő sem érdemelte meg.

- Nyugi már, csak vicceltem! - vigyorgott rám, de csak szememet forgatva az ablak felé fordultam. Nem kívántam részt venni a társalgásukban, ők azonban nem így gondolták.

- Na és te, Mad? - Alex megszólítására önkéntelenül is felkaptam a fejem. Először is az lepett meg, hogy egyáltalán tudja a nevem és az Austin által használt becenéven szólított, majd pedig az, hogy bele akart vonni a beszélgetésbe, amiről alig egy perce döntöttem el, hogy mindenképpen kimaradok belőle.

- Mi van velem? - kérdeztem vissza és kicsit oldalt fordultam, hogy a két ülés között rálássak a fiúra.

- Szerinted ki a leghelyesebb srác a suliban? - tette fel a kérdést szemtelenül vigyorogva és láttam, hogy a visszapillantóra tekintve, összenéz Austinnal, aki szokatlanul csendes volt. Sőt, mindannyian elhalkultak és a válaszomra vártak. Tudhattam volna, hogy valami ilyesmi lesz a vége, én bolond mégis belementem a játékba. De ha nekik szabad, akkor én is megszeghetem a szabályokat.

- Szerintem... - kicsit megálltam, mintha gondolkoznék, de csak a reakciójukra várva húztam az időt. - Szóval Wesley Gilbert elég helyes srác és kedves is, ismeritek? Ja, és képzeljétek, meghívott az egyik haverja bulijába, amit a hétvégén tartanak. Nektek nem szólt? - néztem körbe ártatlanul. - Nem? Ó, kár. Biztosan jó buli lesz.

Úgy mosolyogtam, mintha nem vettem volna észre a döbbent tekinteteiket és Austin kormányt szorító, elfehéredett ujjait. Ebből azt vettem le, hogy Austin nem mesélt a kis összezörrenésükről, aminek nagyrészt én voltam az okozója. Tisztában voltam vele, hogy elértem a célomat és sikerült felhúznom, de így legalább biztos lehettem benne, hogy az út további részében végre békén hagynak.

Így is lett, még akkor sem szólaltak meg, amikor Austin leparkolt a feljárón, én pedig kivágtam a kocsiajtót - amire általában van valami csípős megjegyzése - és elégedetten siettem be a házba. Üdvözlésként megpusziltam Michele-t, aztán felszaladtam a szobámba, lepakoltam a cuccom és a farmer helyett magamra kaptam egy melegítőt, aztán újra csatlakoztam új anyukámhoz. Igazából sosem hívtam volna anyának, akármennyire is hálás voltam, amiért magához vett. Nekem volt anyukám és őt nem pótolhatja senki más.

Elhaladtam a nappali ajtaja előtt, ahol a négy srác már régen a videó játékot nyúzta. Egyikük sem vett észre, kivéve Austin-t, ő komoran követett a tekintetével, amíg be nem léptem a konyhába. Kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam, amiért ilyen csúnyán kijátszottam a lapjaimat vele szemben, de aztán csak emlékeztetnem kellett magam a ma reggel történtekre és máris elmúlt ez az érzés.

Ebéd után fogtam a tankönyveimet és kiültem a teraszon elhelyezett asztalhoz. Michele dolgozni ment, ezért az volt a célom, hogy amíg Austin és a haverjai a házban ökörködnek, addig én idekint nyugodtan megcsinálom a házit, de még szinte ki sem pakoltam, amikor - merő véletlenségből, hát persze - a négy srác fürdőnadrágban rohant ki az üvegajtón és a törölközőiket ledobálva a medence mellé, belevetették magukat a vízbe, ezzel vízcseppek záporát zúdítva az asztalra és rám. A könyveket még épp időben húztam félre.

- Haha, nagyon vicces, tényleg - szóltam oda cinikusan, majd átültem az asztal másik oldalára és nekikezdtem a feladott történelem esszének.

- Nem tudom, miről beszélsz - tárta szét a karját Austin, mire gúnyosan felhorkantam, de nem foglalkoztam velük tovább. Egészen addig, míg a hangos röhögést hallva, fel nem néztem és meg nem láttam valamit Austin kezében. Valamit, aminek egyáltalán nem kellett volna nála lennie. Valamit, ami az enyém volt.

Úgy ugrottam fel, mintha megégettek volna és a dühtől kipirulva rohantam oda a medence széléhez. - Azonnal add vissza a melltartómat, te szemét! - kiáltottam rá Austin-ra, akit látszólag meglepett a kirohanásom, de csak egy percig engedte ezt láttatni, majd magára öltötte azt a szarházi vigyorát és közelebb úszott hozzám.

- Erről beszélsz? - lóbálta meg a ruhadarabot, mire a többiek ismét röhögni kezdtek, nekem viszont sikítani támadt kedvem. - Nyugi már, Mad! Tessék, itt van, csak ne hisztizz - sóhajtott, majd felém nyújtotta a fehérneműt. Megfogtam a pántját, hogy kikapjam Austin kezéből, de ő gyorsabb volt, én pedig túl későn jöttem rá, hogy mit tervez. Másik kezével elkapta a  csuklómat és előrerántott, aminek következtében kibillentem az egyensúlyomból és a fiú feje felett, hatalmas csobbanással a medencében landoltam.

Váratlanul ért az esés, ezért arra sem volt időm, hogy elég levegőt vegyek. Köhögve bukkantam fel a felszínre, a tüdőmbe került víz miatt. - Te barom, nem tudok úszni! - Mindössze ennyit tudtam kinyögni. Hallottam Austin nevetését elakadni, éppen csak egy pillanatra, majd újra elmerültem.

Egy kar fonódott a derekam köré, majd egy másodperc múlva újra a felszínen voltam. Próbáltam elég levegőhöz jutni, miközben Austin erősen tartott, hogy ne süllyedjek el újra. Kihúzott a medence széléhez, én pedig olyan erővel kapaszkodtam a fiúba, mintha az életem múlna rajta. Bár így is volt, ha nem tart fent a víz felett, már régen megfulladtam volna, viszont jobban belegondolva, ha nem szórakozik a fehérneműmmel és nem rántott volna bele a medencébe, akkor ez az egész meg sem történik.

Minél hamarabb szabadulni akartam az engem körülfonó karok közül, főleg, miután tudatosult bennem, hogy vizes felsőtestem szorosan simul Austin félmeztelen mellkasához és lábaink is egymásba gabalyodtak. Hagytam, hogy kisegítsen a vízből, aztán ő is kimászott utánam és víztől csöpögve, bűnbánó arccal készült mondani valamit, de nem vártam meg, hogy mentegetőzni kezdjen. Végig sem gondoltam, hogy mit teszek, mikor a tenyerem nagyot csattant az arcán.

Láttam a tekintetében a döbbenet, még én is meghökkentem saját magamtól, de nem éreztem bűntudatot. Ezzel a tettével túl messzire ment. Visszahúztam a kezem és átfontam a mellem előtt, aztán hátráltam egy lépést. - Remélem, most boldog vagy - suttogtam, aztán hátat fordítottam és berohantam a házba.

CHAPTER SIX

Hola!

Nem beszélnék sokat, csak a szokásos: meghoztam a részt, köszönök szépen minden visszajelzést és továbbra is várom őket! Puszi, jó olvasást! :)
________________________________________________

Nem tudtam, mit gondoljak Austinról. Teljesen összezavarodtam és ez az érzésem csak erősödött, mikor következő nap ugyanúgy, vagy ha lehet, még undokabban viselkedett velem. Elvétett beszólások, mikor senki sem hallhatta rajtam kívül, reggeli késések, majd újabb megjegyzések, amíg elfuvarozott az iskoláig. Mintha az a fiú, aki inkább hazudott az édesanyjának, mint hogy beáruljon, nem is létezett volna.

- Fogalmam sincs, hogy mit csináljak - panaszoltam Dessnek, miközben bepakoltam a szekrényembe és táskámba süllyesztettem a következő órához szükséges könyveket. - Ma reggel megint lekéstem miatta a buszt, ami szándékos volt - nyomtam meg egyenként a szavakat, mielőtt Desiree bármit is mondhatott volna. Párszor már megjegyezte, hogy szerinte csak beképzelem a dolgokat és konkrétan úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Aztán felajánlotta, hogy elvisz és egész úton nem szólt hozzám. Ezt most értenem kéne? - tártam szét a kezem és tanácstalanul pillantottam a mellettem sétáló lányra, hátha van valami ötlete.

- Nem - jelentette ki Dess. - Ez egyszerű. Ő a suli egyik legismertebb arca, ezért azt hiszi, hogy bármit megtehet. Ő népszerű, te meg nem. Nem kell megértened a gondolkodásmódját, ugyanis nincs neki - rántotta meg a vállát, aztán besétált előttem a terembe.

Egy pillanatra megálltam és összeráncolt homlokkal néztem utána. Az alatt a rövid idő alatt, mióta ismertem Desiree-t, annyit mindenképpen sikerült leszűrnöm, hogy nem kedveli a suli "menőnek" titulált rétegét. Épp ezért hezitáltam, hogy elmondjam-e neki Wes bulimeghívását, amit már napok óta halogattam. Egyrészt szerettem volna elmenni, mivel Wes elég rendes srácnak tűnt és nem akartam elszalasztani a barátságát, amiatt, hogy visszautasítom. Másrészről viszont, nem akartam egyedül menni és Wesley-n kívül, csak Desiree-t ismertem. Na, meg persze Austin-t, de ő lett volna az utolsó ember, akitől szívességet kérek.

Végül követtem barátnőmet a terembe és úgy döntöttem, hogy majd ebédnél valahogy felvetem a témát.

~***~

- Rendben.

- Rendben? - néztem Dessre megütközve. Miután feltettem a kérdést, miszerint eljönne-e velem Wes bulijára, minden lehetséges választ számba vettem, de erre még én sem számítottam.

- Rendben - ismételte meg, majd szemöldökét felvonva kezdte tanulmányozni az arcom. - Most mi bajod a válasszal? Azt hittem ezt akarod elérni. - Ha nem tudtam volna, hogy Desiree stílusa alapból ilyen, akár bunkónak is gondolhattam volna. Viszont ismertem már eléggé, csupán annyi volt az egész, hogy Dess kissé furcsán fejezte ki magát.

- De, csak éppen nem gondoltam, hogy ilyen könnyen igent mondasz - böktem ki, célozva arra, hogy mennyire nem bírja Wesleyt és a társaságát. Ez már abból kiderült számomra, mikor az első napon róluk beszélt.

- El akarsz menni és kell valaki, akit nem tudnak megvezetni ezzel a csöpögős, nyálas viselkedéssel. Aki ismeri őket és tudja, hogy milyenek valójában. Mellesleg megkíméltem magam egy hosszas könyörgéstől, amire számíthattam volna tőled - magyarázta, mintha magától értetődő lenne.

 Válaszul csak hümmögtem egyet, fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre. - Köszönöm - csúszott ki a számon végül.

Desiree csak határozottan bólintott egyet, majd feljebb tolta szemüvegét az orrán és felállt. - Előbb-utóbb te is rájössz, hogy milyenek valójában. Történelem órán találkozunk - biccentett, azzal felkapta a tálcáját és már ott sem volt. Nem lepődtem meg, Desstől nem is számítottam másra.

Lassanként én is befejeztem az ebédet és elindultam a biológia előadó felé. Ez volt az az óra, amit talán a legkevésbé kedveltem, több okból is. A biológia alapból nem tartozott a kedvenceim közé és most rátett egy lapáttal, hogy ez az egyetlen órám, ami Austinnal közös. Már előre tudtam, hogy ez lesz életem egyik leghosszabb 45 perce.

A terembe lépve rögtön egy üres hely után néztem és az ablak felőli padsorban, nagyjából középen találtam is egyet. Gyors léptekkel sétáltam oda, aztán lehuppantam a székre és kerülve a többiek pillantását, belemélyedtem a táskámba. Lehet még ennél kínosabb?

Ki nem mondott kérdésemre azonnal érkezett a felelet. Igen, mindig kerülhetek a vártnál kellemetlenebb szituációba. A padom mellett megpillantottam egy pár magassarkúba bújtatott lábat, mire meglepetten néztem fel. Azonnal felismertem a szőke lányt. Lissa volt az, Austin sokat emlegetett pom-pom lány barátnője. Bár még sosem láttam, mégis rögtön leesett ki ő, hiszen szorosan csimpaszkodott a mellette álló Austin karjába.

- Bocsi Macy, de ez az én helyem - mutatott a padra Lissa és szélesen mosolyog rám.

Elsőre fel sem fogtam, hogy mit mond, annyira váratlanul ért a felbukkanásuk. Majd kezdett leesni, hogy mit akar. Hitetlenkedve néztem rá, majd a mellette vigyorgó Austin-ra és egy pillanat alatt döntöttem el, hogy nem hagyom magam. Austin közben kiszabadította a kezét barátnője karmai közül és elfoglalta a helyét... a mögöttem lévő padban.

- A nevem Mady és sehol nem láttam kiírva, hogy ez a te széked lenne - válaszoltam, mire Lissa arcáról egy pillanat alatt tűnt el a mosoly és furcsán rángatózni kezdett a szája sarka. Arra gondoltam, hogy talán van valami fura mániája az ülőhelyekkel kapcsolatban és attól tartottam, hogy másodperceken belül egy hisztiroham tör rá, ezért már álltam volna fel, hogy inkább átadjam neki a helyem, mikor egy kéz nehezedett a vállamra és visszanyomott.

- Szakadj már le Maddy-ről - állt meg mellettem Wes, egy pillanatra rám mosolygott, majd újra a szőke lányra fordította a figyelmét.

- De mindig itt ülök, minden évben, te is nagyon jól tudod! Most pedig ő - itt rám mutatott szépen manikűrözött körmeivel -, csak úgy idetolakodott és azt hiszi...

- Befognád végre? Van még elég hely a teremben, keress egy másikat! - vágott Lissa szavába Wesley még számomra is udvariatlan stílusban, mire a szőkeség elhallgatott és felháborodottan nézett a fiúra, majd toppantott egyet és elvörösödött.

- Lis, ülj le oda, jó? - szólt közbe Austin és a középső sor egyik üres helyére mutatott. Valószínűleg neki is kezdett kínos lenni, hogy mindenki minket - legfőképp az ő barátnője miatt - bámul a teremben. - Ja és Gilbert, örülnék, ha nem beszélnél így a csajommal. - Ajajj. Valahogy sejtettem, hogy Austin nem hagyja annyiban a dolgot.

- Mert különben mit csinálsz, Mahone? - vágott vissza Wesley és gunyorosan elvigyorodott, mire Austin felemelkedett a helyéről és közelebb lépett Weshez. Mindenki elcsendesedett és a kialakult helyzetnek szentelte a figyelmét, néhányan megütközve, mások izgatottan figyelték a két egymásnak feszülő fiút, volt, aki még a mobilját is elővette, hogy kamerázhasson, én viszont ledermedve ültem a helyemen. Nem hiszem el, hogy miattam van ez az egész!

Szerencsére nem derült ki, hogy mi lett volna az összeszólalkozás vége vagy, hogy Austin mit csinált volna, mivel Mrs. Cameron, a biológia tanárunk lépett a terembe. A két fiú még néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd Wes levágta magát a mellettem lévő padba, Austin pedig visszaereszkedett a székébe.

A tanárnő belekezdett az óra anyagába, én pedig próbáltam rá figyelni és figyelmen kívül hagyni mind Austin-t, mind Wesley-t, de magamon éreztem mindkét fiú tekintetét, ami nem igazán segített a koncentrálásban. Aztán arra lettem figyelmes, hogy Wes éppen egy papírfecnit hajtogat össze, majd amikor Mrs. Cameron elfordult, átdobta az asztalomra.

Csodálkozva néztem rá, mire rám kacsintott és sürgetően a fecni felé bökött. Elszakítottam tekintetem a fiúról, kezembe vettem a papírdarabkát és széthajtogattam. Egyetlen egy mondat állt rajta:

Gondolkoztál a bulin?

Elmosolyodtam, újra Wesley-re néztem és bólintottam. Ezt követően eltátogta a következő kérdését: És eljössz? Láttam, hogy Mrs. Cameron felvont szemöldökkel mustrál minket, ezért inkább a füzetemre fordítottam a pillantásom, de közben válaszom egy újabb bólintás volt a mellettem ülő fiú néma kérdésére.

Ezt követően a szemem sarkából láttam, hogy Wesley szélesen elvigyorodik, ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy Austin tekintete szinte lyukat égetett a hátamba.