CHAPTER TWELVE

Hai darlings!

Megint jó késő van, de meghoztam a részt! Végre, hallelujah! Szóval, remélem tetszeni fog, szerintem elég eseménydús, vagy ha nem is, tartalmas mindenképpen, ami ebben a részben történik, még fontos lesz a történet további menetében. Valamint, lecseréltem a kinézetet, úgy gondoltam, egy kis frissítés nem árt. Hogy tetszik?

Viszont nem is dumálok tovább - valószínű, hogy ezt el sem olvassátok :D -, köszönöm szépen a kitartó emberkéknek, akik minden résznél írnak nekem pár aranyos gondolatot! Jó olvasást! :) <3
__________________________________________________

Ahogy annak lennie kellett a késő esti beszélgetésünk után, minden visszatért a rendes kerékvágásba... Vagyis Austin egész hétvégén tuskó volt, én pedig igyekeztem kiegyenlíteni a számlát a minél csípősebb válaszaimmal a beszólásaira, de magamban azért sajnáltam, hogy az a néhány percig tartó bensőséges pillanat - amikor már-már úgy tűnt, hogy sikerült előrelépni az eddig katasztrófálisan alakuló kapcsolatunkban -, olyan volt, mintha meg sem történt volna.

Aztán ott volt a suli is, ahol elkerülhetetlen volt összefutnom Wesley-vel. Nem is próbálkoztam, még várt ránk egy beszélgetés a rosszul sikerült buli után és ennek az ebédszünetben el is jött az ideje.

Éppen befejeztem az ebédemet, amikor a fiú mellém szegődött. - Szia, Maddy! Figyelj, beszélhetnénk? - kérdezett rá puhatolózva, miután leadtam a megüresedett tálcát és szembefordultam vele.

- Most? - Egy pillantást vetettem az órámra, alig öt perc maradt a szünetből és még át akartam nézni a matekot, páran arról beszéltek, hogy Mr. Rider tesztet akar íratni.

Wes bólintott, mire megengedtem magamnak egy apró sóhajt és beadtam a derekam. Jó néhány szempár ránk szegeződött, ahogy elhagytuk az ebédlőt, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a sugdolózást és félhangos megjegyzéseket.

- Csak gyorsan, matekom lesz Rider-rel - közöltem távolságtartóan a fiúval, amikor megálltunk a folyosón. Magamhoz szorítottam a táskám és a pántjával babráltam, hogy kezdjek valamit magammal, amíg arra vártam, hogy Wes végre megszólaljon.

- Nézd Mad...

- Maddy - javítottam ki automatikusan, mire vetett rám egy meglepett pillantást, de aztán csak gyorsan biccentett és folytatta.

- Ami a bulin történt... nagyon sajnálom. Nem kellett volna annyit innom, főleg nem, amikor érted is felelősséggel tartoztam - nézett rám bocsánatkérően. - Nagyon elszúrtam?

- Wes, nem tartoztál értem felelősséggel, csak jó lett volna, ha ura vagy a tetteidnek - javítottam ki. - Tény, hogy kicsit túlságosan is rámenős voltál, de ettől eltekintve egész jól éreztem magam.

Hazudtam, magam sem tudom, hogy miért. Talán mert Wes olyan kétségbeesve bámult rám, mintha az lenne a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a barátságomat vagy, mert éppenséggel én voltam az, aki nem akarta, hogy vége szakadjon ennek a dolognak közöttünk... bármi is legyen ez.

- Tényleg? - Wesley arcára kiült egy széles mosoly, amitől én is sokkal jobban éreztem magam, habár belülről harsogott egy hang: Valld be, hogy ezzel csak Austint akarod idegesíteni!

- Tényleg - viszonoztam a mosolyát és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elnyomjam a kéretlen belső hangot, hisz tudtam, hogy ez nem igaz. Igenis kedvelem Wesleyt és szeretném jobban megismerni. Függetlenül attól, hogy ez miként érinti Austint... bár tagadhatatlan, egy kis részem azért reménykedett, hogy ezzel is bosszanthatom.

- Akkor rendben vagyunk?

- Rendben. Tökéletesen - válaszoltam, de csak félig figyeltem oda. A folyosón feltűnt Austin, kézen fogva Lissával, és éppen felénk tartottak. Észrevett engem, én is őt. Felöltöttem a legragyogóbb mosolyomat, közelebb léptem Wes-hez és egy puszit adtam az arcára. - Biológián találkozunk!

~***~

Kitörő vidámsággal mentem matekra, még az sem tudta letörni a jókedvem, hogy Desiree még mindig azzal büntetett, hogy nem szólt hozzám, reménykedtem, hogy előbb-utóbb megenyhül... Sőt, a teszt sem kamu volt és valószínűleg pocsékul sikerült, mert egész szünetben Wesley mentegetőzését hallgattam.

Nem számított, úgy éreztem, most nálam a nyerő kártya. Megtaláltam a módot, hogyan idegesíthetem fel a leginkább Austint, ugyanis valamiféle - számomra érthetetlen és kissé bizarr - módon, mániákusan el akarta távolítani Wesleyt a közelemből. Ezzel szemben én pont az ellenkezőjét akartam. És - bár magamnak is nehezen vallottam be -, de tetszett, hogy ennyire védelmez engem, igaz, néha ez az egész már kezdett átcsapni valami őrült birtoklási hülyeségbe. Én viszont senkinek nem vagyok a tulajdona, épp ezért volt élvezetes látni, hogyan reagál, amikor semmibe veszem.

Aztán biológia órán jött az a bizonyos fordulat. Mrs. Cameron közölte, hogy egy olyan projekt következik, ami megköveteli, hogy párokat alkossunk és együtt dolgozzuk ki a feladatot. Egész addig reménykedtem, hogy valamilyen módon megkapom Wesleyt társnak, amíg a tanárnő közölte, hogy ő fogja összeállítani a párosokat, majd sorolni kezdte a neveket.

Amikor az enyémhez ért, ujjaimat összefontam a pad alatt, összepréseltem az ajkaimat és magamban szurkoltam, hogy Wes nevét mondja.

- Madelaine, Lissa.

Micsoda? Egy pillanatig azt hittem rosszul hallottam, de elég volt egy gyors pillantást vetnem a szőke lány elzöldült arcára, hogy tudjam, semmi gond nincs a hallásommal. A tanárnő a legpontosabban beletalált. Létrehozta a halálos párost. A legrosszabb döntést.

Miután mindenkit párokba osztott, összecsapta a naplót és végignézett rajtunk. Szerettem volna ellenkezni, de felesleges lett volna. Mrs. Cameron még év elején kijelentette, hogy, ha ő eldönt valamit, az úgy is lesz.

Ám úgy nézett ki, hogy ebbe Lissa nem tud beletörődni. - Tanárnő - emelte fel a kezét, habár teljesen feleslegesen, hiszen meg sem várta, hogy felszólítsák. - Szeretnék egy másik párt magamnak! - nézett eltökélten a biológia tanárunkra.

- Mi a problémád azzal, hogy együtt dolgozz Maddy-vel? - tette fel Mrs. Cameron a kérdést és éles pillantását a szőkeségre szegezte.

A lány határozottan kihúzta magát, de ezt követően mintha elbizonytalanodott volna. - Hát, igazából...

A tanárnő nem várta meg, hogy Lissa egyáltalán belekezdhessen a magyarázatba, hogy miért nem szeretne engem a párjának. - Nem is számítottam másra - bólintott. - Miss Wilkinson, nagyon jól tudja, hogy sosem változtatok. Senki kedvéért - hangsúlyozta ki, majd mintha csak végszóra tette volna, megszólalt a csengő.

Kedveszegetten beledobáltam a könyvet és füzetet a táskámba és már készültem felállni, amikor felnézve, a pillantásom találkozott Lissa gyilkos tekintetével. Váratlanul ért a felbukkanása, ezért hátrahőköltem, mire egy gúnyos mosoly jelent meg rúzsozott ajkain.

- Hétvégén átmegyek hozzátok. Ha már veled kell dolgoznom, legalább hozzuk ki a legjobbat a helyzetből - közölte céltudatosan.

Nem egészen értettem, mire céloz ezzel, de aztán felegyenesedett, majd dobott egy csókot a hátam mögött ülő személynek és tűsarkain kilibbent a teremből, így értelmet nyert a mondata. Austin kárörvendő arccal nézett felém, ezért már nem is volt kérdéses, hogy mire gondolt Lissa.

- Most mit vigyorogsz? - morogtam oda neki, legszívesebben letöröltem volna azt gúnyos mosolyt a képéről, de akkor valószínűleg megint elzárást kaptam volna, amihez most a legkisebb kedvem sem volt. Még az sem érte volna meg, ha látom Austint, ahogy fájdalmában a betört orrát markolássza, pedig nagyon csábított a gondolat.

Elvégre neki könnyű lesz, David a párja, akiről mindenki tudja, hogy az egész osztályban ő vágja a legjobban a biológiát, vélhetően Austinnak majd a kisujját sem kell mozdítania, a srác mindent megcsinál helyette. Nem mintha kinéztem volna belőle, hogy felajánlja a segítségét. Én meg szenvedhetek Miss. Pom-Pom Királynővel.

- Semmit - adott választ a kérdésemre, majd lazán vállára kapta a táskáját és elsétált mellettem. - Ja, egyébként - fordult vissza egy pillanatra. -, sok szerencsét Lissához. Bár a biológia nagyon megy neki - kacsintott, aztán eltűnt a folyosót elözönlő diákok között.

Mikor leesett, hogy mire akart utalni a kis megjegyzésével, hányingerem lett. - Kösz - motyogtam gúnyosan, igaz, hogy már senki sem hallhatta. Szükségem lesz rá.