SECOND SUPPLEMENT

Sziasztok!
Nos, túl vagyok egy fárasztó - és igen, időt rabló - évnyitón és meghoztam a második kiegészítő részt. Szerintem nem is lett olyan rövid és fontos dolgok történnek benne, szóval élvezni fogjátok! Viszont, mivel holnaptól kezdődik az iskola, így úgy gondolom az lesz jó, ha hetente egy részt fogok közzétenni, azt pedig ti döntitek el, hogy melyik napon legyen!
Ehhez a fejezethez pedig jó olvasást! :)
_________________________________________________

Egy pillanat alatt, mindössze egy mondat segítségével sikerült tönkre vágnom az este további részét. Miután azt hazudtam Austinnak, hogy nem éreztem semmit, amikor megcsókolt és láttam, hogy ezt hallva milyen arcot vág, utáltam magam. Többet nem szólt hozzám, csak felállt, lement a kabinba és ott hagyott egyedül a fedélzeten.

Természetesen hazudtam neki. Nagyon is jól esett az a csók, de nem szabadott volna megtörténnie. Folytatása meg pláne nem lehet, az katasztrófa lenne. Legszívesebben most azonnal lementem volna hozzá, szerettem volna valahogy megmagyarázni neki, de még nem voltam rá kész, hogy bárkinek is beszéljek arról, hogy mi történt Dominic és köztem és, hogy ez mekkora törést okozott bennem.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a ma este így fog véget érni. Nem csak az lepett meg - vagy sokkal inkább ledöbbentem tőle -, hogy Austin ilyen lépésre szánta el magát. Őszintén szólva az okát sem értettem. Eddig egyáltalán nem érdeklődött irántam, sőt, ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Persze nekem sem lenne jogom bírálni, hisz én is ugyanezt tettem, de muszáj volt. Csak így tudtam távol tartanom magam tőle... ha tudtam, hogy ki nem állhat.

Hát, nem vártam szülinapi ajándékot, de ha már kaptam, egyáltalán nem ilyenre számítottam.

Nem igazán tudtam, hogy ezek után mit is csinálhatnék, ezért csak üldögéltem a padlón és néztem az eget, közben pedig azon gondolkoztam, hogy itt aludjak-e a fedélzeten, vagy lemenjek és a kabin padlóján töltsem az éjszakát. Végül győzött az álmosság és az a fölött érzett félelmem, hogy ha itt alszom, véletlenül belegurulok a vízbe, ezért összeszedtem a vacsora maradékát és lesétáltam a lépcsőn.

Austin nekem háttal, szétterülve feküdt az ágyon, így nem volt más lehetőségem, mint hogy kivegyek egy takarót a szekrényből és nekiálljak megágyazni magamnak a padlón. Próbáltam a lehető leghalkabban tevékenykedni, de Austin mégis felébredt - vagy talán nem is aludt még -, mivel mozgolódni kezdett és úgy fordult, hogy lásson.

- Mi a fenét csinálsz? - mordult rám, tekintete a kezemben szorongatott takaróra vándorolt, amit éppen leteríteni készültem, majd újra rám. Úgy tűnt, most teljesen mindegy, mit csinálok, minden megmozdulásommal csak felbosszantom.

- Mégis minek látszik? - kérdeztem vissza halkan és elkaptam arcáról a pillantásom. Olyan mérgesen bámult. Megbántottan. Elárulva. - Aludni készülök - közöltem vele, miközben a puha anyagot gyűrögettem a kezeim között.

Nem válaszolt, helyette hosszan kifújta a levegőt, majd feltápászkodott és mellém lépett, így már muszáj volt felnéznem rá. Kikapta a kezemből a takarót és az ágyra hajította. - Tényleg ilyen seggfejnek nézel? - vont kérdőre, mire értetlenkedve pillantottam rá. - Gondolod, hogy megszervezem neked ezt és aztán hagylak a földön aludni? Nyomás az ágyba! Gyerünk! - Tenyerét a derekamra tette és addig tolt, amíg el nem értem a matracot.

Eltekintettem attól, hogy ez a mondata mennyire kétértelműen hangzott és bemásztam az ágyba. - És te hol fogsz aludni? - tudakoltam tőle, mivel nem akartam, hogy miattam ő kerüljön kényelmetlen helyzetbe. Legalábbis még egyszer, ugyanis ez már megtörtént pár órával ezelőtt.

- Pontosan itt - mutatott le a lába elé és elmarta mellőlem a plédet, amit alig egy perce dobott az ágyra.

- Nem aludhatsz a földön! - tiltakoztam azonnal, mire felvonta a szemöldökét.

- És miért nem? Mintha te is pont ugyanezt tervezted volna az előbb. Nyugi, megleszek, miattam aztán nem kell aggódnod - morogta és mintha egy kis ingerültség is vegyült volna a hangjába.

- Aludj velem! - bukott ki a számon, majd rögtön el is vörösödtem, ahogy Austin tekintete találkozott az enyémmel. - Mármint... úgy értem... Elég nagy az ágy, elférünk rajta ketten is - magyarázkodtam akadozva.

- Nem kell szívességeket tenned, mert bűntudatod van. - A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a néhány nappal ezelőttire, csak akkor én voltam az, aki ezt Austin fejéhez vágtam, most pedig ő használta ki az ezzel járó előnyét.

- Nem azért - ráztam a fejem, kétségbeesetten próbáltam neki megmagyarázni, hogy egyáltalán nem úgy gondoltam. - Én szeretném. Elvégre születésnapom van és...

Nem tudtam befejezni, mert Austin fogta magát és bebújt mellém az ágyba. Ösztönösen arrébb akartam húzódni, hogy helyet adjak neki, de karját átvetette a derekamon és jóformán a mellkasához préselt, olyan erővel szorított magához. Egy pillanatra behunytam a szemem és visszafojtottam a lélegzetem a váratlan mozdulattól, de jó volt az érintése. Akármennyire is bűnösnek éreztem magam miatta.

- Utálom, hogy ezt csinálod velem - motyogta a fülembe, mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, minden alkalommal, amikor a hátamhoz ért, kicsit megrándultam. - De ma este hagynod kell, hogy átöleljelek. Aztán soha többet nem érek hozzád és minden ugyanolyan lesz, mint előtte. - Éppen ettől tartottam. Nem akartam, hogy úgy viselkedjünk egymással, mintha az lenne a legfőbb szórakozásunk, hogy keresztbe teszünk a másiknak. Ennek ellenére mégis az egyetlen lehetségest választ adtam:

- Rendben. - Ezzel egy időben pedig az arcomhoz emeltem a kezem és letöröltem a kibuggyanó könnycseppemet.

Fogalmam sincs, mi történt közöttünk, de valami megváltozott. Kétségkívül a jó irányba, ami egyúttal viszont  a leghelytelenebb dolog is. Egyre csak azt kérdezgettem magamtól, hogy miért kell mindig a rossz személybe beleszeretnem? Mert kár lenne tagadnom, hisz ugyanezt éreztem Dom-mal kapcsolatban is.... És mi lett belőle?

Jobb, ha távol tartom magamtól Austin, mielőtt örökre elveszítem.

CHAPTER SEVENTEEN

Drágák!
Elnézést a késés miatt, tudom, hogy tegnapra ígértem a részt, de nem voltam itthon, meg valljuk be, kedvem sem volt már este átolvasni, kijavítani és felrakni a részt, de most itt van! Vannak benne olyan dolgok, amit vártatok és olyanok is, amire talán nem számítottatok, de remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást! :)
__________________________________________________

Austin ajkai az enyémekre tapadtak, először csak óvatosan, majd egyre követelőzőbben, amikor látta, hogy nem tiltakozom. Behunytam a szemem, közben még mindig a pólóját markoltam, teljesen elbódított, amikor megéreztem ajkain a pezsgő kissé kesernyés-édes ízét. Nem sok fiú csókolt még meg, de meg kell hagyni, Austin csinálta mind közül a legjobban. Gyengéd volt, mégis éreztem, hogy ő irányít és, hogy ezt milyen határozottsággal teszi.

Minden bizonnyal sokkal több tapasztalata volt ebben, mint nekem, de azt még én is meg tudtam állapítani, hogy ez a csók döbbenetes volt. Fenomenális. Csak néhány pillanatig tartott, aztán elhúzódott, én mégis úgy kapkodtam levegő után, mintha a maratont futottam volna le.

És csak ekkor döbbentem rá, hogy mit is csinálok éppen. Megszegtem a magamnak tett ígéretem, belehajszoltam magam egy olyan dologba, aminek úgy is csak csalódás lehet a vége. Hiszen ez nem alakulhat másképp. 

- Köszönöm - hebegtem sután, hogy mondjak valamit, majd az alkaromra támaszkodva megpróbáltam kicsúszni alóla, de követte minden mozdulatomat és nem engedte, hogy eltávolodjak tőle.

- Nagyon szívesen - lehelte az ajkaimra, mire borzongás futott végig az egész testemen. - De szeretnék többet adni ennél - tette hozzá egy kis mosollyal.

Ennél a mondatánál halkan felnyögtem, amit biztatásnak vehetett, mert közelebb nyomult és száját újra az enyémre szorította. Én azonban egyáltalán nem akartam, hogy folytassa, bármennyire is elgyengültem, ahogy ajka az enyémhez ért, miközben tenyere a derekamra simult és a pólóm szélénél matatott...

- Állj! - nyögtem, miközben mindkét kezem a mellkasára téve löktem el magamtól... akármennyire is fájt megtenni ezt a mozdulatot. - Ezt nem csinálhatjuk - jelentettem ki és megpróbáltam egy kis önuralmat csempészni a mozdulataimba, bár, ahogy a hangom elcsuklott és remegő kézzel simítottam hátra az egyik hajtincsemet, egyáltalán nem segített abban, hogy kellően határozottnak mutatkozzak.

- Már miért ne... Ó! - Ezt úgy mondta, mintha rájött volna, miért állítottam le, ami viszont lehetetlen. - Lissa miatt, ugye? Ez nem gond, úgy is azt terveztem, hogy szakítok vele, az utóbbi időben nem jövünk ki valami jól és...

Miközben hallgattam, hogy mit mond újabb problémával kellett szembesülnöm. Valójában egészen eddig eszembe sem jutott, hogy az írott törvény, valamint az én kis titkom mellett, a lány is megakadályozza, hogy ezt itt és most folytassuk... akármit is készültünk csinálni éppen. Még egy dolog, ami miatt aggódhatok és bűntudatom lehet. Már nem is tartom számon őket.

- Nem erről van szó - ráztam a fejem, ezzel pedig sikerült belé fojtanom a szót.

- Akkor meg miről? - tárta szét a kezét és hátrébb húzódott, amit most egyáltalán nem bántam. Az arcom még mindig égett és kapkodtam a levegőt, de közel sem az időjárási viszonyok miatt. A pezsgőtől még mindig kótyagos volt a fejem és erőlködnöm kellett, hogy ellen tudjak állni a belső hangomnak, ami fáradhatatlanul azt kántálta, hogy kússzak közelebb és csókoljam meg a velem szemben ülő, látszólag értetlenkedő fiút.

De nem ennek volt most itt az ideje. Sőt, valójában ennek meg sem szabadott volna történnie. Néhány mélyebb lélegzetvétellel kicsit megnyugtattam magam, csak annyira, hogy ezt Austinnal is közölhessem. - Én örökbefogadott gyerek vagyok - vezettem be a témát, mire úgy nézett rám, mint aki éppen most ütötte be a fejét és félő, hogy agyrázkódást kapott.

- Igen, ezzel eddig is tökéletesen tisztában voltam, de kösz, hogy rávilágítottál. - Hú, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Ha azt hittem, hogy ebből leesik neki, akkor most nem jöttek be a számításaim.

- Austin, az örökbefogadott gyerekek nem létesíthetnek semmilyen kapcsolatot az örökbefogadó személy gyermekeivel - világosítottam fel. - Ez lényegében olyan, mintha testvérek lennénk és a saját testvéreddel... - nem folytattam, beleborzongtam még csak a gondolatba is.

Pár másodpercig kifejezéstelen arccal meredt rám, aztán kitört. - És ezt nem tudtad azelőtt közölni velem, hogy megcsókoltalak?!

Hát, nem ezt vártam volna. Értetlenséget? Többnyire. Döbbenetet? Persze, ez érthető egy ilyen helyzetben. Talán még az "átvertek" érzés is belefér. Na de, hogy dühös legyen? Erre aztán nem számítottam. Konkrétan letámadott, amiért a pezsgőtől enyhén illuminált állapotomban nem tudattam vele egy olyan dolgot, amit a törvény világosan kimond, emiatt pedig egy egészen más módon is letámadott, nem sokkal ezelőtt. És bár nem éreztem jogosnak, mégis úgy gondoltam, hogy most nekem kell bocsánatot kérnem tőle.

- Sajnálom. Szólnom kellett volna - húztam el a számat, részben a bűntudattól, részben, mert zavart, hogy megint rám maradt a magyarázkodás rész.

- A fenébe, még szép, hogy szólnod kellett volna! - vágott vissza és idegesen túrt a hajába, mire torkomon akadt a tiltakozás. - Egyáltalán, mi a francért kértél rá, hogy csókoljalak meg, ha közben tudtad, hogy ez nincs megengedve a szabályzatban? - utalt arra, hogy ezzel több mint valószínű, hogy törvényt szegtünk.

- Nem tudom - vallottam be. Igazából ezen gondolkoztam, mióta kiejtettem azt a kérést a számon. Miért? Miért pont ezt kértem tőle?

- Minden "testvéreddel" ezt csináltad? - mutatta kezével az idézőjelet, még mindig úgy tűnt, hogy nagyon ki van bukva. De bármennyire mérges volt, ez a feltételezés, akkor is nagyon rosszul érintett és ez neki is kezdett leesni. - Bocs, nem úgy gondoltam - visszakozott, most már valamivel higgadtabban.

- Komolyan ezt feltételezed rólam? - kérdeztem rá halkan és bár egy részem nagyon is kíváncsi volt a válaszára, nem akartam azt hallani, hogy ilyennek gondol engem.

- Nem, egyáltalán nem - rázta a fejét és felém nyúlt. Aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát és leengedte a karját maga mellé. - Csak mérges voltam, ennyi az egész. Meg váratlanul ért, hogy csókolózásért akár börtönben is kiköthetek. Ilyen még nem fordult elő velem - magyarázta, mire elnevettem magam.

A hangulat oldódni látszott, de még mindig érezhető volt az a feszültség, amit a tettünk okozott. - Meggondolatlanság volt ilyet kérnem, de többször nem fordul elő, ezt pedig elfelejtjük. Mintha meg sem történt volna, ez lesz a legjobb megoldás - tisztáztam a helyzetet, igaz, mintha ez nem tetszett volna Austinnak. Legnagyobb elképedésemre, szóvá is tette.

- És mi van, ha én nem akarom elfelejteni? - Ha nem látom, hogy mozog a szája és nem hallom, hogy ez bizony az ő hangja, el sem hiszem, hogy képes volt ilyet mondani. Az, hogy megdöbbentem, nagyon is enyhe kifejezés.

- Austin! - hördültem fel szörnyülködve. - El KELL felejtenünk - nyomta meg a kell szócskát, hogy nyomatékosítsam a mondandóm. - Ha ez kiderülne, komoly bírósági tárgyalásra számíthatunk - világítottam rá a helyzet súlyosságára. Hasztalanul.

- Nem vagyok hülye Mad, tudom, hogy mivel jár az ilyesmi - forgatta meg a szemét Austin idegességében. -  De nem mi választottuk ezt a helyzetet. Vigyázhatunk, hogy senki más ne tudjon róla - próbált meggyőzni.

- Nem lehet - tiltakoztam azonnal.

- Miért? Te talán nem akarod? Mondd azt, hogy nem éreztél semmit, amikor megcsókoltalak és máris elfelejthetjük ezt a témát - ajánlotta fel, mire keservesen felsóhajtottam és a tenyerembe temettem az arcom.

- Én csak... nem tudnánk titokban tartani. Valahogyan úgy is kiderülne és nekem nincs több húzásom - feleltem végül.

- Nincs több húzásod? Mire célzol ezzel? - vont kérdőre. Ettől féltem és tessék, újra belekerültem egy olyan helyzetbe, amire a legcsekélyebb mértékben sem vágytam.

- A múltban történt pár dolog, ami miatt szemmel tartanak. A legapróbb hiba és máris mehetek vissza az intézetbe. És én ezt nem akarom. - Ennél többet nem voltam hajlandó elárulni. Soha, senkinek nem beszéltem a botlásról, ami jócskán megpecsételte a múltamat és a jövőmet is. Austin pedig még mindig fürkészően nézett rám, ezért akármennyire is fájt, muszáj volt véglegesen leszerelnem. - És nem, nem éreztem semmit, amikor megcsókoltál. Legfeljebb a nyelved, amit le akartál nyomni a torkomon. - És ezzel visszatértünk az eredeti felálláshoz. Újabb okot adtam, hogy Austin utálhasson - ami az arckifejezéséből ítélve sikerült is -  miközben azt kívántam, bárcsak meg nem történtté tehetném az utóbbi egy órát.

De még az sem lett volna elég, mivel fogalmam sincs, mikor kezdtem így érezni Austin iránt. Azt viszont tudtam, hogy annak, ami 3 éve történt, nem szabad újra megtörténnie. Nem veszítek el még egy családot.

CHAPTER SIXTEEN

Sziasztok, Csajok!

Szóval, itt lenne a következő rész, a RANDI (még mindig csupa nagybetűvel) folytatása. Remélem elnyeri a tetszéseteket, nekem nagyon közel áll a szívemhez, főleg a vége miatt... de majd meglátjátok! Köszönöm szépen a biztató, inspiráló és kedves szavakat, nagyon jól esnek. Még annyit szeretnék, hogy ezen kívül még két részt szeretnék iskola kezdés előtt publikálni, ez remélhetőleg összejön és a történet valószínűleg szeptember végére be fog fejeződni. Ez még messze van, de gondoltam tudatom veletek. :)

Most már nincs más hátra, mint előre... Jó olvasást!

_________________________________________________

Nem tartott túl hosszú ideig, amíg egymás szemébe bámultunk, nekem mégis úgy tűnt, mintha végtelen percek óta állnánk egymással szemben, míg végül Austin meg nem törte a csendet.

- Mielőtt megcsináltam volna azt az öngyilkos akciót - Erre felhorkantam, de nem szóltam közbe, kíváncsi voltam, mit akar mondani. - mintha hallottam volna valamit, de nem értettem tisztán - félrebillentette a fejét és angyali mosolyt villantott rám.

- Azt akarod bemesélni, hogy fél méterre álltam tőled, az arcodba ordítottam és te nem hallottad? - húztam fel a szemöldököm hitetlenkedve. Ha lett volna elég helyem, csípőre teszem a kezem a kellő hatás elérése érdekében, de Austin olyan közel állt hozzám, hogy ez a mozdulat most azzal fenyegetett volna, hogy jól gyomorszájon vágom. De talán meg is érdemelte volna.

- Tudom-tudom, de az adrenalin miatt... - kezdett volna magyarázkodni, de aztán az arckifejezésem nevetésre ösztönözte. - Akkor, ha jól értettem, ez tényleg egy randi - könyörült meg rajtam.

- Igen, az. Most örülsz? - adtam meg magam, hátha hamarabb szabadulok.

- Fogjuk rá, bár inkább éhes vagyok - vonta meg a vállát, aztán hunyorítva nézett le rám. - Te nem? Gyerünk, együnk valamit.

- Nem hiszem, hogy ezek után még bárhová is szeretnék veled menni - morogtam és oldalra léptem, hogy visszanyerjem a személyes teremet. Így, hogy végre nagyobb volt köztünk a távolság, sikerült kellőképpen mérgesnek tűnnöm, mert nem vonta el a figyelmemet. - Majdnem kinyírtad magad! Azt hittem van egy kis eszed, de most már biztos vagyok benne, hogy nem vagy normális!

- Aggódtál értem? Ez aranyos - vigyorodott el, mire megforgattam a szemem és faképnél hagytam, bár nem igazán tudtam, hová mehetnék a hajó fedélzetén kívül.

Nem is kellett sokáig várnom, Austin két lépéssel beért, időközben felkapta a pólóját a padlóról és most a kezében lóbálta. A nap nagyjából már megszárította, de a haja még mindig nedves volt, a vízcseppek meg-megcsillantak a tincsei között és nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam meg, de csak egy másodperc erejéig, aztán elfordítottam a fejem és kényszerítettem magam, hogy előre nézzek.

- Haza kellene már mennünk, nem? - kérdeztem, csak, hogy mondjak valamit és megpróbáltam semleges arckifejezést magamra erőltetni.

- Haza? - Austin úgy nézett rám, mintha most szabadultam volna egy diliházból, miután feltettem - ezt a számomra nagyon is egyértelmű - kérdést.

- Igen nagyokos. Tudod, az a hely, ahová iskola után mész, ahol ebédelsz és alszol. Nagy ház, sok szobával...

- Tudom, hogy mit jelent, de kösz, hogy elmagyaráztad - hallgattatott el és egy grimasszal jelezte, hogy nem díjazta a beszólásomat. Nem tudom, miért viselkedtem ilyen undokul, de egyszerűen nem tudtam kontrollálni magam. - Ma nem megyünk haza - világosított fel.

- Nem megyünk haza? - Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, leessen az állam és valahol a földet súrolja.

- Pontosan ezt mondtam, de megismételhetem lassabban, ha szeretnéd. - Remek, most már ő is seggfejeskedik, de persze gondolhattam volna, hogy nem fog csak úgy átsiklani az előbbi viselkedésem felett.

- Na jó, hagyjuk abba ezt a hülye vitát és inkább magyarázd el, hogy mit találtál ki már megint - sóhajtottam fel megadóan, majd karba fontam a kezem és szembefordultam vele. - Hallgatlak - biccentettem.

- Anya elárulta, hogy két nap múlva lesz a születésnapod és gondoltam, megleplek ezzel - mutatott körbe. - Azt terveztem, hogy itt fogunk vacsorázni, ami most már esedékes - célzott a mögöttünk lemenő napra és az egyre sötétedő égboltra. - Aztán nem tom', csinálunk valamit, amit szeretnél - rántott vállat és ujjaival felborzolta haját a tarkóján. Próbáltam továbbra is ráfigyelni és nem arra gondolni, mennyire tetszett ez az apró mozdulat.

- De mégis...

- Itt alszunk a hajón, lent van egy alvókabin, zuhanyzó és ágy is, holnap reggel pedig hazaindulunk - előzte meg a kérdésemet, valószínűleg egyértelmű volt, hogy ezt akarom tudni. - És nyugi, anya megengedte, hogy lógjunk egy napot a suliból - tette hozzá, szája felfelé görbült, mintha szórakoztatná a gondolat, hogy engem igenis érdekel az iskola.

- Öhm, hát jó - motyogtam bizonytalanul.

Még mindig meghökkentett a tény, hogy ez az egész azért volt, mert Austin meg akart lepni a szülinapom miatt. Jólesett a gesztus, habár én minden évben minél inkább el akartam felejteni ezt a napot, túlságosan sok kellemetlen emléket tudtam hozzákapcsolni. Mindig eszembe juttatta, hogy Dominic milyen könnyedén behálózott, aztán eldobott, amikor veszélyeztetve érezte magát. Én pedig feltételek nélkül hittem neki, aminek az lett az eredménye, hogy csalódtam.

Most mégis tetszett, hogy ilyen ajándékot kapok. Még akkor is, ha ezt Austin szervezte meg, az a személy, akit nem igazán kedvelek... Jobban mondva, az utóbbi időben már jó párszor emlékeztetnem kellett magam erre. Most olyan más volt, könnyű volt elfelejtenem, hogy nem kellene kedvelnem.

- Oké! - A beleegyezésemet hallva megint elvigyorodott. - Oké, várj itt! - mutatta a helyet a kezével és egy pillanat alatt eltűnt a kabinhoz vezető ajtó mögött, időt sem hagyva, hogy elsüssem a "Mégis hová mehetnék innen, amikor még mindig nem tudok úszni?" kérdésemet.

Nem kellett rá sokat várnom, néhány másodperccel később már fel is bukkant, kezében egy tálcával, amin jó néhány hamburger, csirkeszárny és gyümölcs sorakozott. - Van még lent egy üveg pezsgő behűtve, kihoznád azt is? - biccentett fejével a lejárat felé.

Ahogy Austin mondta, tényleg volt egy pici szoba, egy még kisebb ággyal, zuhanyzó és még egy konyha is helyet kapott, bár két ember már elég szűkösen fért volna el benne. Egy kis időt szántam rá, hogy körülnézzek, aztán felkaptam az asztalról a vödröt, amiben a hűtött pezsgő pihent és csatlakoztam Austinhoz, aki már kényelmesen elhelyezkedett a fedélzeten.

Időközben már teljesen besötétedett, csak a csillagok és hold, valamint a hajó lámpái adtak némi fényt. Miközben ettük - a nem túlságosan egészséges és vacsorához való - menüt, elmélázva kibámultam a vízre. Gyönyörű volt, ahogy az égbolt fényei visszatükröződtek, mintha mi is a felhők között hajókáztunk volna.

- Szokatlanul csendes vagy - térített vissza Austin a gondolataimból. - Ne érts félre, nagyon élvezem, de őszintén? Kicsit meg is ijeszt. Ugye nem kaptál sokkot vagy ilyesmi? - Megpróbálta elpoénkodni a dolgot, de láttam rajta, hogy kicsit feszült, azt viszont nem értettem, hogy miért.

-Haha, milyen vicces - grimaszoltam rá, mire végre elvigyorodott. Nem is értem, miért ilyen fontos ez... - Egyáltalán nem, csak... olyan csodálatos - céloztam a vízről visszaverődő fényekre.

- Nem ez az egyetlen dolog. - Csak egy elmormolt mondat volt, talán nem is nekem szánta, de mégis felkeltette az érdeklődésem. Austin is észrevette, hogy meghallottam, mert megpróbálta elterelni a szót. - És van még valami, amit szeretnél születésnapodra? Bármi kívánság?

Úgy tettem, mint aki elgondolkozik, szándékosan eltúloztam a dolgot. Mutató ujjamat a számhoz érintettem és látványosan körbenéztem, mintha keresnék valamit, mire Austin szem forgatva közelebb csúszott hozzám és vállával meglökte az enyémet.

Pillanatok alatt hatalmas lökdösődés alakult ki közöttünk. Megpróbáltam lefogni Austint, hogy ne bökdöshessen, de jóval erősebb volt, könnyedén elbírt velem. Még fel sem eszméltem, máris a hajó padlóján feküdtem, Austin pedig felettem támaszkodott. Kezével leszorította a csuklómat, így ha akartam, sem tudtam volna kiszabadítani magam. De eszem ágában sem volt. Talán a három pohár pezsgő miatt, amit magamba erőszakoltam a vacsora közben, hogy csökkentsem a feszélyezettségem. Ez sikerült is, olyannyira, hogy teljesen feloldódtak a gátlásaim.

- Lenne valami - közöltem halkan, mire Austin tekintete rám villant. Még a félhomályban is láttam, hogy az arca ugyanúgy kipirult az erőlködéstől, mint ahogy a sajátomat éreztem.

- Igen? - billentette félre a fejét mosolyogva és kicsit közelebb hajolt. Éreztem a pezsgőtől édes leheletét, valószínűleg ő is többet ivott annál, ami után még tiszta fejjel tudott volna gondolkozni. - És mi az?

- Csókolj meg. - Austin mosolya az arcára fagyott és hitetlenkedve bámult rám, de én csak kuncogva megrántottam a vállam - már amennyire képes voltam a mozgásra.

Vártam, hogy eleget tesz a kérésemnek, hiszen erre számítottam, ehelyett elengedte a kezem. - Túl sok pezsgőt ittál. Nem tudod...

Elkaptam a pólóját és lehúztam magamhoz, így az arcunk között csak pár centiméter távolság volt. - Pontosan tudom, hogy mit beszélek - vágtam a szavába és próbáltam komolynak mutatni magam, de nem segített rajtam, hogy Austin még mindig hitetlenkedéssel vegyes döbbentettel nézett vissza rám, így újra elnevettem magam. - Na, megcsókolsz vagy sem?

CHAPTER FIFTEEN

Sziasztok Drágák!

Egy hosszú és fárasztó nap után végre meghoztam a részt, amiben tovább taglalom, mi is történik még a hajón Maddyvel és Austinnal. Remélem tetszeni fog, habár mostanában nem jön annyi visszajelzés, amiből ezt eldönthetném... lényegtelen. Szóval... nem azt mondom, hogy elérkeztünk a történet feléhez, de kétségtelen, hogy valahol arrafelé tapogatózunk. Viszont - semmi pánik, lesz még izgalom bőven! Ehhez a részhez pedig jó olvasást! :)

Ui.: Az előző részhez érkezett kommentekre ismételten csak válaszolni fogok, amint lesz időm! X

_________________________________________________

A rövid szóváltásunk után egyértelműen kínos csend uralkodott közöttünk, azt hiszem, nem igazán tudtuk, ezek után mit is kéne mondanunk egymásnak, ezért inkább a hallgatást választottuk. Míg Austin kioldotta az utolsó köteleket is, én leültem a hajó orrában elhelyezett puha fotelek egyikébe és a korlát fölött kibámultam a vízre. 

Kisvártatva megéreztem az enyhe lökést, ami azt jelentette, hogy elindultunk. Austin a mögöttem lévő irányítópulthoz állt, beindította a motort és kikanyarodott a kikötőből. Meglepően biztos kézzel irányította a hajót, így a kezdeti félelmem csillapodott egy kicsit, bár még mindig óvakodtam a hirtelen mozdulatoktól, nehogy valamilyen módon mégis a vízben kössek ki. Őszintén szólva kicsit sem voltam biztos benne, hogy túlélem ezt a napot.

Már jócskán benne voltunk a délutánban, a nap arany színűre festette a hullámokat, amiket megtört a vizet hasító Genevieve. Gyorsan haladtunk, de csak annyira, hogy a szél jólesően csapjon az arcomba. Időközben közelebb merészkedtem a hajó széléhez és letelepedtem a padlóra. Kibújtam a cipőmből, kinyújtóztattam a lábaimat a kellemesen felmelegedett deszkákon a talpam alatt és fejemet felemelve, szemem lesütve hagytam, hogy a menetszél összekócolja a hajam és lehűtse az arcomat.

Körülbelül negyed óráig haladtunk ilyen tempóban, aztán érzékeltem, hogy lelassítunk, végül leállt a motor. Meglepetten nyitottam ki a szemem,  azt hittem, talán valami gond van a hajóval és már éppen rákérdeztem volna Austinnál, amikor a fiú lehuppant a mellém.

Ugyanúgy, ahogy néhány másodperccel ezelőtt én, könyökére támaszkodva hátradőlt, lehunyta a szemét és a nap felé fordította az arcát, miközben a hajó lassan ringatózott alattunk - vagy inkább velünk együtt. Az arca nyugodt volt, úgy sejtettem szándékosan állította le a járművet, ezért én sem aggódtam tovább. Így inkább - mivel most nem kellett tartanom attól, hogy az átható, zöld szempár belemélyed az én tekintetembe - volt időm szemügyre venni Austin vonásait.

A haja összekuszálódva hullott a homlokába és keresztülfogta hosszúkás, keskeny arcát. Tekintetem tovább siklott és most szépen, finoman ívelt száját figyeltem meg, amin most kis mosoly játszott. Valószínűleg ez az a testrésze, amit a legjobban szeretnek rajta a lányok, de én tudtam, hogy bármilyen csábítóak is a telt ajkak, sokszor nagyon is bántó és fájdalmas dolgokat tudnak mondani.

Annyira elmerültem az arca - jobban mondva szája - tanulmányozásában és abban, hogy megpróbáljam kitalálni, a lányok vajon miért vannak úgy oda érte - és azt is, hogy engem mi fogott meg benne -, emiatt nem vettem észre, hogy időközben kinyitotta a szemét. Viszont ahogy felemeltem a fejem és pillantásom találkozott az övével, éreztem, hogy azonnal elvörösödöm. Nem is a tekintetétől, sokkal inkább a ténytől, hogy rajtakapott, amint illetlenül megbámultam.

- Ne haragudj az előbbiért - bukott ki belőlem.

- Semmi baj, nézz csak nyugodtan. Már hozzászoktam, sok mindenkire ilyen hatással vagyok - nyugtatott meg és úgy tűnt, teljesen komolyan gondolja, amit mond.

Egy másodpercre megengedtem magamnak, hogy hitetlenkedve felhorkanjak és még egy rosszalló szemforgatást is társítottam hozzá, aztán rendeztem a vonásaimat és emlékeztettem magam, hogy éppen bocsánatot akartam tőle kérni.

- Úgy értem, az azelőttiért, tudod, a Lissa-dolog miatt. Semmi jogom eldönteni, hogy kit és hová viszel, inkább örülnöm kellene, hogy elhoztál, mert ez tényleg csodás és... - Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak,  egészen addig, amíg Austin vigyora szemet nem szúrt. - Mi... Mi az? Most meg miért vigyorogsz így? - kérdeztem összezavarodva. Úgy éreztem magam, mint aki lemaradt valami viccesről, de mindenki más képben van rajta kívül.

- Szóval, tetszik a randi. - Austin szájából ez inkább hangzott kijelentésnek, mint egy szimpla kérdésnek.

- Tetszik - bólintottam rá rövid gondolkodás után. - Attól függetlenül, hogy ez nem randi.

- Madelaine. - Különös. Általában nem szerettem, amikor valaki a teljes nevemen szólított, túl komornak, hivatalosnak találtam, de Austin szájából még ez is másképpen hangzott, ezért nem tiltakoztam. Egyébként is, azzal csak rontottam volna a helyzeten, ha a kezébe adok egy ilyen információt. - Valld be, hogy ez egy randi.

- Austin. - Megpróbáltam utánozni a hanglejtését és komoly maradni, de az arcom megrándult a visszafojtott nevetéstől. - Nem, nem az - mosolyogtam rá, de közben tiltakozóan ráztam a fejem.

- Mivel tudlak meggyőzni, hogy elismerd?

Mutatóujjamat a számhoz emeltem és úgy tettem, mint aki erősen gondolkozik. - Ugorj egy hátra szaltót a hajóról - böktem ki kuncogva, biztos voltam benne, hogyha ezt az őrültséget kérem, majd meghátrál és lezárhatjuk ezt a témát. Úgy látszik nem sikerült eléggé kiismernem.

Austin arca felderült és már állásba is tornázta magát. - Kezdhetted volna ezzel is - mondta, mire elakadt a lélegzetem.

- Nem gondoltam komolyan - ráztam a fejem, de Austin már lekapta magáról a pólóját és a hajó széléhez lépett, készen rá, hogy megtegye, amire kértem. - Austin, fejezd ezt be! - szóltam rá erőteljesen, viszont úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Szembefordult velem, most már ott egyensúlyozott a korlát szélén. - Rendben! Oké, ez egy randi, nyertél! Csak gyere le onnan! - adtam meg magam és szinte hisztérikusan kiabáltam rá a fiúra. Nem úgy nézett ki, mintha meghatotta volna.

- Késő - vigyorgott rám és elrugaszkodott.

Nem tudom, hogy a csobbanás vagy a sikításom hallatszott-e hamarabb, vagy, hogy honnan vettem annyi bátorságot, hogy a korláthoz rohanjak, vészesen közel a vízhez, mindenesetre megtettem és kétségbeesetten meresztgettem a szemem, hátha megpillantom Austint, de csak az ugrása által keltett hullámokat láttam.

- Austin! Austin, ez egyáltalán nem vicces! - Olyan hangosan kiabáltam, hogy a torkom fájdalmasan kaparni kezdett, de nem kaptam választ. A fiú nem bukkant fel, én pedig pánikba esve rohangáltam a korlát mentén, hátha mégis meglátom valahol.

Váratlanul ért, amikor hátulról két kéz fonódott körém és egy vizes mellkasnak csapódtam. Belém szorult a sikoly, a levegővel együtt, ahogy megfordultam az ölelésben és felnéztem a víztől csöpögő, de láthatólag nagyon is elégedett Austinra. Egyszerre öntött el megkönnyebbülés és düh, amikor rájöttem, hogy végig csak szórakozott velem.

Kellett egy másodperc, hogy összeszedjem magam, akkor viszont eltávolodtam Austintól, vettem egy nagy levegőt, aztán nekiestem. Ököllel ütöttem a mellkasát, miközben mindenfélének lehordtam, ami csak eszembe jutott. Jólesett kiadni magamból a dühömet, egy iszonyúan hosszú pillanatig megfordult a fejemben, hogy Austinnal valami szörnyűség történt és csakis miattam, hiszen én hajszoltam ebbe bele. Tegyük hozzá, nem gondoltam volna, hogy valóban megcsinálja.

- Mad! Maddy, elég! Au, ez fájt! - emelte fel a hangját Austin, amikor az egyik ütésem keményebben betalált. - Hagyd abba! Elég már, hallod? - szólt rám, megragadta a csuklóimat és magához szorított, így megakadályozva, hogy tovább ütlegeljem. Pedig nagyon szívesen megtettem volna.

- Engedj el, még csak most jöttem bele - sziszegtem és megpróbáltam kifeszíteni legalább az egyik kezem, de túl erősen fogott.

- Azt elhiszem - motyogta. Kicsit megrázta a fejét, amivel vízcseppek záporát zúdította rám nedves hajáról.

Ahogy a hideg cseppek elérték az arcom és nyakam felhevült bőrét, kicsit magamhoz tértem. Mély levegőt vettem, igyekeztem szabályozni a légzésemet és csak most - miközben felnéztem Austinra - tudatosult bennem, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis, buta liba.

Valamint az is, hogy még sosem voltam ilyen közel hozzá.

CHAPTER FOURTEEN

Szép estét!

Számításaim szerint még elfogadható időpontban érkeztem a résszel - legalábbis magamhoz képest biztosan. Végre elkezdődik, amit már vártatok: a RANDI, csupa nagybetűvel. Körülbelül négy részen keresztül lesz leírva, hogy mi történik itt, tehát lesznek bonyodalmak is és érdekes pillanatok bőven! Remélem tetszeni fog, köszönöm az új feliratkozókat és köszönöm azoknak, akik mindig szánnak időt a kommentelésre! 

Jó olvasást! :) x

__________________________________________________

Már legalább negyed órája voltunk úton, de kezdtem úgy érezni magam, hogy sosem érünk a célunkhoz. Persze fogalmam sem volt, hová megyünk, csak következtetni tudtam abból, hogy Austin megkért, olyan ruhát vegyek fel, amit nem bánok, ha esetleg vizes lesz és vigyek magammal fürdőruhát. Tehát valami tengerpartos, vagy legalábbis vizes programra számítottam, amitől ugyan kicsit tartottam, ugyanis még mindig feszélyezett, hogy nem tudtam úszni.

- Mit is mondtál, hová megyünk? - kérdeztem Austin-t, miközben kifelé bámultam a kocsi ablakán, mintha nem is izgatna annyira a válasz. Az igazság viszont az volt, hogy már legalább ötödszörre kíséreltem meg kiszedni belőle, mindeddig sikertelenül.

- Nem mondtam - felelte, és bár nem néztem rá, de a hangjából kihallottam, hogy vigyorog. - Addig jó, amíg nem sejtesz semmit, így élvezetesebb lesz a meglepetés. - Kihúzta magát, láthatólag büszke volt, amiért még mindig sikerült titokban tartania az úti célt.

- Ne szállj el magadtól, azért van néhány tippem. - Megpróbáltam letörni a jókedvét, de nem jött össze, valószínűleg úgy gondolta, semmiképpen nem tudom kitalálni, hová visz. - Tengerparti étterem? Rögtönzött szörflecke? Medencés buli? - soroltam, habár az utolsó nem tűnt valószínűnek, az előbbiek pedig túl romantikusak voltak, hogy ilyesmi egyáltalán megfordulhasson a fejében. Ha valamit mondanom kellett volna, Austinból legfeljebb egy hamburgerezést nézek ki a sarki büfében, de ezt a felvetést inkább megtartottam magamnak, még számomra is túl bántónak tűnt.

- Ne is próbálkozz - rázta a fejét és szemtelenül mosolygott, közben tekintetét le sem vette az útról. - A közelében sem jársz - szúrta még oda, mire felmordultam és kifejezve a nemtetszésem, karba fontam a kezem és konokul összeszorítottam a számat, ami csak még jobban felderítette.


Végül nem kellett újra feltennem a kérdést, mert kisvártatva Austin lassítani kezdett, majd leállította az autót, közvetlenül egy part menti büfé parkolójában, kinyitotta a kocsiajtót és kiugrott a felforrósodott betonra.

- Itt is lennénk - vigyorgott be rám a kocsiablakon keresztül, mire értetlenkedéssel vegyes kíváncsisággal néztem körbe. A büfén - ami most zárva volt -, néhány kisebb hajón és a fürdőzőkön kívül semmit nem láttam, ami magába foglalhatta volna az "itt is lennénk" tartalmát.

- Lehoztál a partra? - tudakoltam némi szarkazmussal a hangomban, miközben követtem a fiút és én is kiszálltam a kocsiból. - Ez nagyon rendes tőled meg minden, de ha elfelejtetted volna, nem tudok úszni és az alatt a pár nap alatt, még nem sikerült közelebbi barátságot kötnöm a vízzel. - Igyekeztem finoman utalni rá, ha azt tervezte, hogy bemegyünk a vízbe, akkor nagyon elszámította magát.

- Ne már, Mad! Olyan ünneprontó tudsz lenni - fintorodott el. - Persze, hogy nem strandolni hoztalak el, de ha itt ácsorogsz és megpróbálsz minden lehetséges módon belém kötni, akkor az eredeti program is ugrik. Na, gyere már! - utasított, azzal megragadta a kezem, mielőtt önszántamból mozdulhattam volna és elkezdett maga után húzni.

Már a nyelvem hegyén volt az "Akkor mégis hová viszel?" kérdés, de ahogy ujjai az enyémek köré fonódtak és határozottan tartotta a kezem, egy pillanat erejéig bennem rekedtek a szavak, a levegővel együtt. Teljesen másmilyennek képzeltem az érintését. Valamiért durvának és kellemetlennek, de a bőre meglepően puha volt és az én jéghideg ujjaimon szinte égető érzést keltett. Fura volt, de egyáltalán nem zavaró és meg sem fordult a fejemben, hogy elrántsam a kezem vagy tiltakozzak a fogása ellen.

Austin lépései jóval nagyobbak voltak, mint az enyémek, ezért meg kellett gyorsítanom a lépteimet, hogy ne maradjak le mögötte, amit a puha homok is jócskán megnehezített. A szemcsék kellemetlenül beférkőztek a cipőmbe és bármennyire is szerettem volna megszabadulni tőle, az előttem baktató fiú egy pillanatra sem lassított.

Egyenesen a part egyik elkülönített szakaszához tartottunk, ahol néhány csillogó jacht és kisebb hajó sorakozott egymás mellett. Lenyűgözött a karcsú hajótestek látványa, ugyanakkor nem értettem, miért cipel oda Austin. Talán egész nap ezeket a fémszörnyeket akarja nézegetni?

De hangosan nem mondtam ki a kérdést, úgy voltam vele, hogy most már úgyis mindjárt megtudom.

Amint ráléptünk a mólóra, a fiú elengedte a kezem és célirányosan az egyik kisebb méretű, áramvonalas hajóhoz lépett. Lényegesen kisebb volt, mint egy jacht, de vitorlásnak sem lehetett nevezni, inkább valahol a kettő között. Végigvezettem rajta a tekintetem, a csillogó fém korlátokon át, a hófehér oldaláig, amin kacskaringós, szép betűkkel a Genevieve név állt. Nem értettem a hajókhoz, de azt még így is meg tudtam állapítani, hogy ez a példány itt előttem nagyon is gyönyörű.

A következő megállapításom pedig az volt, hogy Austin éppen a vízi jármű elkötésén foglalatoskodik.

- Austin, nem tudom mennyire vagy tisztában a törvénnyel, de azt hiszem, egy hajót csak úgy elvinni, anélkül, hogy szólnál a tulajdonosának, erősen bűnténynek tűnik - szólítottam meg, mivel már a köteleket bogozta ki, amivel a Genevieve-t a mólóhoz rögzítették.

Erre már felnézett rám, arcán széles vigyorral és el kellett ismernem, ahogy ott állt a vakító napfényben és a szél összeborzolta a haját, egészen vonzó látványt nyújtott. - Igen, szerintem is - fűzte hozzá, azzal már folytatta is, amit az előbb elkezdett.

- Úgy értem, olyan bíróságos meg börtönbe zárós bűnténynek - próbálkoztam újra, de csak egy szemforgatást kaptam válaszul.

- Mad, ne izgulj már mindig! A hajó az enyém, oké? Most már nyugodt vagy?

- A tiéd? - visszhangoztam kétkedve. Tudtam, hogy Michele elég tehetős, de azért egy hajó, méghozzá egy ilyen, mégiscsak sok...

- Illetve ez így nem pontos. Nem az enyém, hanem anya egyik közeli barátjáé, de megengedte, hogy akkor használjam, amikor csak akarom - javította ki magát, ami már sokkal elképzelhetőbbnek tűnt, habár még mindig kételkedtem egy kissé. Nagyon közeli barátnak kell lennie ahhoz, hogy egy ilyen járművet csak úgy odaadjon... - Feljönnél végre? Elkelne egy kis segítség - kért meg, miközben egyik kezével kiseperte az arcába lógó tincseit, nekem pedig egy tizedmásodperc erejéig átfutott az agyamon, hogy milyen szívesen tettem volna ezt meg helyette.

Bizonytalanul léptem párat a pallón, ami a partot kötötte össze a hajóval, de ahogy lenéztem a keskeny deszka mellett a vízre, megmerevedtem, megragadtam a korlátot és többet egy lépést sem voltam hajlandó megtenni. Austin észrevehette az arckifejezésem és az ujjaim görcsös szorítását, mert nem tett semmilyen megjegyzést, csak közelebb lépett és a kezét nyújtotta felém.

- Gyere, segítek! - Alig mertem mozdulni, csak megráztam a fejem, mire a fiú türelmesen még közelebb jött, megfogta a kezem és óvatosan lefejtette a korlátról. - Semmi baj, Mad, itt vagyok.

Nyugodtan beszélt hozzám, miközben átkarolt és rávett, hogy mellette haladva felsétáljak a hajóra. Amikor megéreztem magam alatt a kissé ingatag és ringatózó hajópadlót, kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj.

- Látod, nem is volt olyan vészes - jegyezte meg Austin, mire kikerekedett a szemem.

- Borzalmas volt - vágtam rá, amivel sikerült megnevettetnem. - Lissa biztosan nem parázott ennyire. Amikor elhoztad ide - tettem hozzá a mellettem álló fiú zavarodott arcát látva. - Mert gondolom elhoztad.

Austin mosolya egy szempillantás alatt tűnt el, arca megkeményedett. Észre sem vettem, hogy újra a kezemet fogja, miközben másik karja a derekamat öleli körül, egészen addig, amíg el nem engedett és hirtelen furcsa, üres érzésem lett, mintha valami létfontosságútól fosztottak volna meg.

- Ha annyira tudni akarod, még soha, senkit nem hoztam fel ide - közölte velem, a hangja most hideg volt, talán még barátságtalan is, amiről egy pillanatra akaratlanul is Dominic jutott eszembe. Ő viselkedett pontosan így, amikor az egész kiderült...

De Austin kétség kívül teljesen más volt, mint a másik fiú. Attól kezdve, hogy megismertem, Dominic mindig a kedvemben akart járni, a közelemben volt és amikor csak tudott, megérintett, ezzel adva tudtomra, hogy többet akar barátságnál.

Ezzel ellentétben Austin most ért hozzám először és - ahogy az arcát elnéztem - utoljára is. Ő sosem törődött azzal, hogy hogyan érzek és egészen idáig nem úgy tűnt, mintha különösebben kedvelne. Dom-mal ellentétben ő csak játszott, semmit nem gondolt komolyan, csak azt tesztelte, hogy mennyire tud hatni rám. Számára csak egy szórakoztató pont voltam, amivel feldobhatja az életét.

És talán - még ha nem is akartam bevallani magamnak, de a lelkem mélyén tudtam -, ez még jobban fájt, mint Dominic árulása.

FIRST SUPPLEMENT

Sziasztok!

Hú, most sok mindent fogok írni, szóval ne haragudjatok, ha ez a kis bejegyzés hosszúra nyúlik.

Először is, remélem senki nem ijedt meg, hogy a címben nem az áll, hogy "14.fejezet". Lesznek még ilyen - úgynevezett - kiegészítő részek. Az a lényege, hogy ezek nélkül is összefüggő lenne a történet, de úgy gondoltam nem árt, ha tudjuk, mi is történik két rész között. 

Továbbá elképesztően örülök, hogy elértük a 41 feliratkozót és átléptük a 10.000 oldalmegtekintést mindössze a 13 résznél! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Drágák vagytok!

És akkor nincs más hátra, mint, hogy elköszönjek és jó olvasást kívánjak! :) X

__________________________________________________

Amint Austin lelépett, hagytam egy üzenetet Desiree-nek, hogy az utolsó óra után várjon meg, mert fontos dologban kell a segítsége és csak remélhettem, hogy nem akad ki nagyon, hogy az Austin-nal való megegyezésünket halaszthatatlannak tituláltam.

A tesiórát végigszenvedtem, próbáltam sérülés nélkül túlélni a kidobót, de Lissa, ahogy ő mondta "merő véletlenségből" jó párszor eltalált, méghozzá nem is kicsi erővel, amiért magamban elátkoztam a vezérszurkolók létezését. Viszont nem akartam mutatni, hogy néhány ütés igencsak fájdalmas volt, ezért minden alkalommal csak kínosan mosolyogtam a szőke lányra.

Végül az óra befejeztével, kissé kipirult arccal, ziláltan hagytam el az öltözőt és kisiettem a suli elé, ahogy azt az SMS-ben megírtam Dess-nek. A megbeszélt időpontnál öt perccel később érkeztem meg, de még ő sem volt ott, ezért megálltam az egyik fa árnyékában és folyamatosan körbe-körbe nézelődtem, hátha megpillantom barátnőm szőke és - jelenleg halványlilás - hajzuhatagát, de a parkoló és környéke is üres volt.

Tíz perc elteltével kezdtem beletörődni, hogy nem fog jönni, de úgy gondoltam, hogy még néhány perc várakozás már igazán nem számít és egy kis idő elteltével végre megpillantottam a lányt, ahogy a parkolón keresztül vágva, egyenesen felém tart.

- Bocs, feltartottak - szólalt meg köszönés nélkül, mikor odaért mellém. - Daviddel beszéltem - osztotta meg velem, habár nem kérdeztem rá, miért érkezett a megbeszéltnél negyed órával később. Örültem, hogy egyáltalán jött. - Panaszkodott, hogy Mrs. Cameron Mahone-val osztotta párba, a srác meg közölte vele, hogy nem hajlandó semmit hozzátenni a projekthez. Adtam neki pár tippet, hogy mit tegyen ez ügyben. - Egyetlen mozdulattal megrántotta táskáját a vállán, feljebb tolta a szemüvegét és közben kárörvendő vigyorral nézett fel rám. Olyan jó kedve lett, még azt is elfelejtette, hogy egész eddig, a héten egyetlen szót sem szólt hozzám, de most még ezt a némasági fogadalmat is hajlandó volt megszakítani.

- Igazság szerint éppen róla akartam beszélni veled - vezettem be a témát óvatosan, hiszen nem tudtam, Desiree mennyire mérges még rám a múlt hétvége miatt.

- Davidről? - ráncolta értetlenkedve a homlokát. - Azt hittem nem ismered, még nem is láttalak beszélni vele...

- Nem, nem Davidről... inkább Austinról - nyekeregtem. A velem szemben álló lány arckifejezését elnézve, azt kívántam, bárcsak ne akartam volna annyira sürgősen elmondani neki a könyvtári incidensemet, de most már nem volt visszaút.

- Milyen dolgot tudsz mondani róla, ami engem meggyőzne, hogy itt maradjak és végighallgassam? - tette fel a kérdést diplomatikusan.

Desiree sosem kertelt, mindig kimondta, amit éppen akkor gondolt, még az sem izgatta, ha ezzel talán megsért valakit. Néha irigyeltem tőle ezt a szabadszájúságot, mivel én képtelen lettem volna ennyire nyíltan beszélni, legyen szó bármiről. Talán csak, ha Austinnal kellett szócsatát vívnom, akkor kifejezetten szerettem elengedni a gondolataimat.

- Talán azt, hogy randira hívott és igent mondtam - nyögtem ki egy nagy levegővétel után.

Dess éppen egy elszabadult hajtincsét akarta kiseperni a szeméből, de ezt hallva, keze félúton megállt a levegőben és úgy nézett rám, mintha azt árultam volna el, hogy öltem már embert. Aztán megrázta a fejét és a megkezdett mozdulatot folytatva, füle mögé tűrte a kósza tincset.

- Mintha azt mondtad volna, hogy Mahone-val fogsz randizni - nevetett fel halkan, de inkább hallatszott hitetlenkedő horkantásnak.

- A te szádból nem hangzik olyan jól - húztam el a számat. Jobban belegondolva talán nem is volt olyan jó ötlet...

- Ez mindenki szájából szörnyen hangzik! - csattant fel a lány ijesztően erőteljes hangon, amitől önkéntelenül is összerezzentem. - Mégis mit gondoltál? Nem csak azért, mert egy hatalmas seggfej, de jézusom, Maddy! Gondolom, te is ismered a  törvényt, ami az örökbefogadott gyerekre és az őt örökbefogadó családra vonatkozik, ennyire még te sem lehetsz félnótás! - zúdította rám dühös szavait, amitől valamiféle kényszert éreztem, hogy megvédjem magam.

- Igen, hidd el, nagyon jól ismerem és a következményekkel is tisztában vagyok! - vágtam vissza, majd a kezembe temettem az arcom. - Viszont ez nem is igazi randi, csak azért megyek el, hogy utána békén hagyjon. Megígérte, alkut kötöttünk - mentegettem magam, hangom tompán szűrődött át a tenyeremen, de elég hangosan ahhoz, hogy Desiree meghallhassa.

Megfogta a csuklóm és nem túl erősen, de azért határozottan elrántotta a kezeim, hogy láthassa az arcom. Szemüvege fekete kerete fölött, erélyes pillantást vetett rám. - Ugye nem érzel iránta semmit? Nem estél bele? - vont kérdőre minden kertelés és finomkodás nélkül.

A kelleténél egy másodperccel tovább haboztam, ami azonnal feltűnt a lánynak. - Nem! - szakadt ki belőlem. - Nem, dehogyis! - ismételtem meg eltökélten és igyekeztem állni a másik rám szegeződő, vesébe látó tekintetét. - Tudod, hogy ki nem állhatom. Halálra idegesít.

Úgy tűnt végül sikerült meggyőznöm Dess-t, mert elengedett, kezeit leejtette maga mellé és semmitmondóan nézett rám. - Remélem tudod, mit csinálsz. - Egy pillanatra mintha féltést láttam volna a viselkedésében, de aztán újra felvette a szigorú arcát. - Különben nagy bajban leszel - tette még hozzá, majd elsétált úgy, ahogy jött: minden búcsú nélkül.

De nem volt teljesen igaza. Nem csak leszek nagy bajban. Már nyakig ülök benne.

CHAPTER THIRTEEN

Hello sweeties!
Egy kisebb sokk után - ugyanis nem találtam a részt és a szívinfarktus megkörnyékezett -, itt is lennék az újabb fejezettel. Az előző után, itt egy - azt hiszem - nem várt fordulat, de remélem, azért tetszeni fog! Köszönöm szépen a kommenteket, feliratkozásokat, cseréket és mindent! Drágák vagytok! Jó olvasást! :)
__________________________________________________

- Szó sem lehet róla! - tiltakoztam a kelleténél kicsit erőteljesebben, amiért a könyvtárosnő feddő pillantást vetett rám, ezért lehalkítottam a hangom. - Elment az eszed? - Jézusom, nem is értem, egyáltalán, hogy gondolhat ilyet!

Szerda volt, vagyis két nap telt el azóta, hogy Lissa és én összeszólalkoztunk... ha lehet így nevezni, mivel nekem lehetőségem sem volt a visszavágásra. Valamint négy nap a buli óta, ami egyet jelentetett azzal, hogy Desiree ennyi ideje tüntetett ki a hallgatásával. Eltűrte a társaságom, még azt is, hogy be nem állt a szám, amikor a közelemben volt, de néhány elmotyogott szónál és fújtatásnál többet nem kommunikált velem, ami kezdett kicsit nyomasztóvá válni, tekintve, hogy ő volt az egyetlen barátom.

A többiek mind furán, ellenségesen és még ki tudja milyen különböző módon néztek rám, főként Wesley és Austin miatt. Apropó Austin...

Álmomban sem képzeltem volna, hogy lesz még olyan nap, amikor a fiú meg tud döbbenteni a baromságaival, most mégis itt voltunk a suli könyvtárának kellős közepén és szinte tátott szájjal hallgattam.

Alig egy fél órája jöttem be, részben, hogy az irodalom házihoz megkeressek egy könyvet, részben, hogy egy kis nyugalmat találjak Dess vérfagyasztó pillantásai, Wes reménykedő arca - valahányszor csak felé pillantottam -, és Austin szarházi vigyora elől. Ezidáig egész jól elkerültem őket, de most utóbbi megtalált, ahogy az egyik sarokban ültem, egy halom könyv társaságában és a leglehetetlenebb ötlettel állt elő, amire nem számítottam.

Valójában ő volt az utolsó ember, akitől ilyen kérdést vártam volna.

- Nem fogok veled randizni! Normális vagy? - Elhűlve meredtem rá, hogy ilyen egyáltalán megfordult a fejében.

- Miért? - kérdezett vissza, idétlen vigyort villantva rám és kérdezés nélkül lehuppant mellém, arrébb tolta a könyveket és kényelembe helyezte magát. Lerítt róla, mennyire élvezi, hogy megint kiboríthat, csak úgy áradt belőle a jókedv, ahogy a szörnyülködő arcomat vizsgálta. Én legalább is nagyon remélem, hogy valami hasonló érzelmet sikerült kicsikarnom magamból, ami kellőképpen elijeszti.

- Erre több okot is tudok mondani. Először is, ott van Lissa, a barátnőd - emeltem fel az ujjaim, hogy számolhassak, mire égnek emelte a tekintetét és motyogott valamit, ami nem tűnt túl kedves gesztusnak, sem Lissára, sem pedig rám nézve, ezért újra próbálkoztam. - Austin, ha nem tűnt volna fel, a viszonyunk még barátinak sem nevethető, inkább olyan "épphogy túléljük egymás társaságát". Idegesítő vagy és nagyképű. Állandóan keresztbe teszel nekem. Nem értem, egyáltalán hogy juthatott ilyesmi az eszedbe! - néztem rá megütközve, még mindig nem tudtam teljesen túltenni magam a kezdeti sokkon, amit a kérdése - vagy sokkal inkább kijelentése - okozott.

Válasz helyett csak megvonta a vállát, kezébe vette az egyik könyvet és lapozgatni kezdte, mintha annyira érdekelné. Mintha bármit is tudna az 1700-as évek irodalmáról, Goethe-ről... vagy rólam. Erről van szó.

Kikaptam a kezéből a könyvet, mire felmordult, de ajkain már újra ott volt a megszokott vigyora. Egy pillanatra elidőztem szájának tökéletes ívén, az ajkain, amik olyan puhának tűntek, de mielőtt túlságosan elszaladt volna velem a képzeletem, tiltakozóan megráztam a fejem és kényszerítettem magam, hogy a szája helyett, a szavaira figyeljek, amik már közel sem voltak olyan csábítóak.

- Csak egy randit kértem, mi olyan nagy szám ezen? - tárta szét a kezét, mintha tényleg egy kis semmiségről beszélgetnénk.

- Nekem igenis nagy szám! - vágtam vissza kicsit sértetten és hangosan, amit a könyvtárosnő egy újabb mérges pillantással díjazott. - Ha elmegyek valakivel randizni, általában érzelmileg kötődök az illetőhöz. Vagy legalább kedvelem - magyaráztam, ismételten lehalkítva a hangom. - Ami rólad természetesen nem mondható el - szúrtam oda a végére, remélve, hogy így sikerül leszerelnem, de úgy látszik nem vette magára, amit egyértelműen sértésként szántam és számított rá, hogy nem adom magam ilyen könnyedén.

- Rendben, kössünk alkut - javasolta, mire gyanakodva felvontam a szemöldököm, de nem szóltam közbe. Tagadhatatlan, kíváncsi lettem, hogy mit talált ki. - Eljössz velem egy randira és ha nem érzed jól magad soha többet nem kérek tőled ilyesmit és békén hagylak. Nincs több beszólás, sem heccelés, sőt, még azt is elnézem, hogy ilyen nyíltan sértéseket vágsz a fejemhez. - Ha! Tehát mégis érezte, hogy az előbbi szándékos volt! - Elfogadod? - tette fel a kérdést, amivel egy pillanatra sikerült összezavarnia.

- Mi lesz Lissával? Nem fog kiborulni? - emlékeztettem Austin-t egy igen fontos tényezőre: a barátnőjére. Aki nagyon, de nagyon dühös lesz, ha ez kiderül. Márpedig az ilyenek mindig kiderülnek és nem akartam, hogy a hajam Lissa manikűrözött karmai között végezze, miközben a lány visítva tépkedi le a fejemről. Még a gondolatba is beleborzongtam.

- Nem, mivel nem fogja megtudni. Ma elutaznak a szüleivel és csak pénteken jön haza - közölte Austin, de nem látszott túl lelkesnek.

Hümmögtem egyet, így próbálva palástolni a meglepettségem, hogy ennyire nem érdekli, mi van azzal a lánnyal, akit elvileg szeret, majd csendbe burkolózva lapozgatni kezdtem az első kezem ügyébe kerülő könyvet. Úgy tettem mintha olvasnék, de valójában Austin szavain rágódtam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy köztünk bármi is lehetne, mégis csábított a gondolat, hogy elmenjek vele és megpróbáljam. Csak hogy lássam, hogyan viselkedne, ha csak ketten lennénk, egy teljesen más légkörben és környezetben.

- Szóval akkor szólhatok be, amikor csak akarok és te nem fogsz visszavágni? - böktem ki nagy sokára, éppen, amikor már nyitotta volna a száját, hogy valami választ követeljen.

- Te komolyan ennyit szűrtél le az egészből? - hördült fel tetetett sértettséggel, de a tekintetéből tagadhatatlanul jókedv sugárzott. - Igen, akár ezt is eltűröm - erősítette meg aztán egy lemondó sóhajjal, amikor szigorú pillantással illettem.

- Rendben, elmegyek veled - szaladt ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna magam.

- Tényleg? - Austin kicsit meglepettnek tűnt, mintha nem hitte volna el, amit az imént mondtam, igaz, még számomra is szokatlan volt, hogy képes voltam belemenni ebbe.

- Csak azért, hogy leszállj rólam - jelentettem ki.

- Miután végeztünk, nem ezt fogod mondani. - Válaszként egy elégedett és túlontúl magabiztos mosolyt eresztett meg. - El sem akarsz majd engedni magad mellől.

- Ezt erősen kétlem - motyogtam és, habár rendíthetetlennek akartam tűnni, de kaján vigyora kicsit elbizonytalanított.

- Úgy gondolod? - Nem is kellett ránéznem, tudtam, hogy gúnyosan figyel, nem hitte el az erőtlen próbálkozásom.

Erre már nem mondtam semmit, csak bólintottam, aztán mégis eszembe jutott valami. - De - emeltem fel a kezem, hogy leszögezhessek valamit, mielőtt túlságosan belelendül a dologba. - Ez nem randi, akármit is tervezel - tettem hozzá, ugyanis fogalmam sem volt, mit akar csinálni.

Ezt hallva szélesen elvigyorodott, viszont nem szólt semmit. Állásba tornázta magát, lenézett rám, majd hátrált pár lépést, de a szemét nem vette le rólam. Zöld íriszei pimaszul csillogtak, amiből semmi jóra nem következtettem.

- Ó, dehogyisnem! Ez pontosan egy randi lesz! - válaszolt végül, éppen olyan hangerővel, hogy a körülöttünk ülők tökéletesen hallhassák.

Meglepett, döbbent és hitetlenkedő tekinteteket láttam kettősünkre szegeződni, néhányan azonnal összedugták a fejüket és sugdolózni kezdtek, kérdés sem volt, hogy Austin előbbi mondatát próbálják értelmezni, hisz tudatában voltak, hogy ott van neki Lissa, most viszont mégis egy másik lányt próbál megfűzni, hogy randizzon vele. De úgy tűnt, ez őt kicsit sem izgatja.

- Nem, egyáltalán nem az! - sziszegtem, de a fiú csak rendületlenül mosolygott. - Austin, hagyd ezt abba! - szóltam rá erélyesebben, mire a könyvtárosnő tenyerével a pultra csapott és most már igazán mérgesnek nézett ki.

Austin mutatóujját a szája elé emelte és úgy tett, mintha azzal próbálkozna, hogy elhallgattasson. Most már vérvörös voltam a dühtől és a szégyentől egyaránt. - Nevezd aminek akarod, a végeredmény ugyanaz. - Megadta a kegyelemdöfést, most már elégedetten távozhatott, amit meg is tett.

Én pedig ott maradtam és kénytelen voltam beismerni, hogy megint ő jött ki győztesen a mi közös kis csatánkból.