CHAPTER TWENTY-TWO

Sziasztok!

Először is, szeretnék egy rövid, de annál őszintébb köszönetet mondani, az 55 feliratkozó és a több mint 22.000 oldalmegtekintés végett. Nagyon hálás vagyok és végtelenül örülök, hogy ennyire tetszik a történet!

Másodszor pedig, meghoztam a részt, remélem tetszeni fog, most már közelítünk egy fordulópont felé. És azt hiszem már nincs is olyan sok rész hátra, de ezt még nem akarom elkiabálni. :)

Jó olvasást! x
__________________________________________________

Hihetetlen, de mindössze egyetlen hétvége alatt szinte az egész suli megtudta, hogy Austin szakított Lissával - feltehetőleg, ezt a szőke lány kürtölte szét - és, hogy Wesley és én együtt járunk. Ez viszont fogalmam sincs, hogy derült ki, mivel rajtunk kettőnkön és Austin-on kívül senki nem tudott róla. Talán valaki meglátott minket a kajáldában és máris elméleteket gyártott; ezúttal helyesen.

Tény, hogy mikor hétfő reggel beléptem a suli ajtaján, mindenhol ez fogadott. A többség csak megbámult és összesúgott a hátam mögött, de akadtak olyanok is, akik voltak elég bátrak, hogy odajöjjenek és nyíltan rákérdezzenek. Először nem tudtam, mit is mondhatnék, így csak elmotyogtam egy halk igen-t, arra a kérdésre, hogy tényleg Wes barátnője vagyok-e, majd gyorsan továbbsiettem. Hirtelen a suli pletykáinak középpontjába kerültem, ami egyáltalán nem volt jó érzés, inkább fojtogató és ijesztő.

A hétvége közeledtével már olyan mennyiségű figyelem irányult rám, hogy legtöbbször inkább kihagytam az ebédet, nem tudtam volna elviselni a menzán rám szegeződő pillantásokat, miközben eszem. Már olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy Austin és Wes összeverekedtek miattam, én pedig galád módjára hagytam, hogy Austin szakítson Lissával, aztán elsétáltam Wesley-vel. A dologban volt igazság, de nagyobb részét csak találgatásokból rakták össze, aminek semmi valóságalapja nem volt, én pedig nem akartam ezeket hallgatni. Ehelyett azzal töltöttem a szüneteket, hogy kerestem egy félreeső padot és átnéztem a következő órák anyagait. Így persze javarészt Wesleyt is elkerültem, de most az egyszer nem bántam. Szerettem volna egy kis nyugalmat, hogy átgondolhassam a dolgokat.

Nem mintha nem lett volna rá elég időm az elmúlt napokban. Wes-szel lassan haladtunk, néhány telefonbeszélgetésen, SMS-en és egy találkozón kívül még nem sokat léptünk előre a kapcsolatunkban, ami nekem így pont megfelelt. Nem ez aggasztott igazán.

Austin-t szinte egész héten nem is láttam. Az iskolában nem sokszor futottunk össze, nem volt nehéz dolga, mióta Lissával szakítottak, a lány nem volt mellette, hogy hangos és kihívó viselkedésével mindig és mindenhol felhívja magukra a figyelmet. Egyedül biológián találkoztunk, de, ha akartam sem tudtam volna vele beszélni, mivel mindig Mrs. Cameron-nal együtt érkezett és amint megszólalt a csengő, már ott sem volt.

Otthon sem volt jobb a helyzet. Szándékosan elkerült, az ebédet és vacsorát legtöbbször kihagyta vagy felvitte a szobájába. Ha mégis úgy döntött, hogy velünk együtt étkezett, akkor is néma, fagyos csendben ültünk, még Michele is alig tudott kihúzni belőle néhány szót. Tudtam, a nő is észrevette, hogy valami nincs rendben és, hogy ennek hozzám is köze van, mert néhányszor elkaptam, ahogy aggódó és gondterhes pillantásokat vet felénk.

Két hétnek kellett eltelnie, hogy valamelyest lecsillapodjon a körülöttünk lévő őrület és megszokják a dolgot, hogy Austin a "bátyám", Wesley pedig a barátom. Sokszor elkaptam a "mázlista" és "szerencsés" szavakat és irigykedő pillantásokból is bőven kijutott, habár én egyáltalán nem gondoltam így. Bárki helyében szívesebben lettem volna, mintsem hogy most a saját életemet éljem.

Péntek lévén alig vártam, hogy véget érjen az utolsó óra, szinte sprinteltem ki a teremből és szememmel Desiree-t kerestem a suliból kiözönlő diákok között. Éppen a lánnyal váltottam pár szót, mielőtt megérkezett volna az édesanyja, hogy hazavigye, mikor Alex jelent meg mellettem. Azóta az eset óta, amikor a kocsiban faggattak, nem igazán beszélgettünk, ezért most jócskán meglepett.

- Szia - köszönt, bár úgy tűnt, mintha kicsit feszengene, kezét a zsebébe csúsztatta és előre-hátra billegett a talpán. - Beszélnünk kell.

Ahogy a szavak elhagyták a száját, már tudtam, hogy ez a beszélgetés Austinnal kapcsolatos. És azt is, hogy nem akarok benne részt venni. - Sajnálom, most sietnem kell, de ígér...

Nem tudtam befejezni, mert Alex két lépéssel előttem termett, felkapott a vállára és elindult a kocsija felé, engem a vállán hurcolva, mintha csak egy zsák lennék. Felsikítottam a meglepetéstől, majd rögtön ezután hálát adtam az égnek, hogy nem szoknyát vettem fel, de még így is kínos volt, ahogy mindenki megbámult, miközben az engem cipelő fiú keresztülvágott a parkolón.

- Tegyél le! - szóltam rá mérgesen és tenyeremmel erőteljesen toltam el magam a hátától, de csak azt értem el, hogy még erősebben fogott, különben semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, amit mondtam neki. - Alex, engedj el, most azonnal! - Semmi válasz, viszont hallottam a körülöttünk felharsanó nevetés és kiáltásokat.

- Hé, Constancio az nem Wesley csaja?

- Mi van ebben a csajban, hogy mindenkinek ő kell?

- Ez az, haver!

Alex elnevette magát, éreztem a válla rázkódását a hasamnál, de nem válaszolt a beszólásokra. Elcipelt a kocsijáig, kinyitotta az utasülés felőli ajtót, majd lehajolt és beültetett, mint egy kisgyereket. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy kiszállok és elszaladok, de nem akartam ennél jobban nevetség tárgyává tenni magam. Alex rámcsukta az ajtót, megkerülte a kocsit és ő is behuppant mellém.

- Hálás vagyok, hogy te is csatlakoztál a "Hogyan égessük le Maddy-t a nyilvánosság előtt?"- klubhoz! - fordultam oda hozzá gúnyos mosollyal.

- Bocs, de nem hagytál más választást - vonta meg a vállát lazán, aztán beindította az autót és kihajtott a parkolóból.

- Hová megyünk? - kérdeztem, mikor éppen az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre az otthonom volt.

- Mutatni akarok valamit - közölte, majd gyorsan hozzátette. - És beszélni is akarok veled.

- Rendben, ne kímélj. Gyerünk, ha már elraboltál! - sürgettem, mire felnevetett. Sóhajtva hátradőltem az ülésben. - Austinról van szó, igaz? Azt akarja, hogy mondd el nekem az igazat, hiszen Wesley csak hazudott, jól mondom? - tudakoltam cinikusan.

- Nem hazudott, csak nem úgy mesélte el a dolgokat, ahogy valójában történtek - javított ki a fiú. - Austin tényleg összejött Lissával, amíg a lány még Wesley-vel volt - lányhoz cseppet sem méltó módon felhorkantam, de Alex nem foglalkozott velem. -, de azt biztosan nem mesélte, hogy Austinnak tetszett meg először a lány. Wesley ezt tudta, mégis rátette a kezét, Austin meg nem bírta elviselni és csak vissza akarta adni a kölcsönt - magyarázta mellettem a fiú.

Eltekintettem attól, hogy úgy beszélt Lissáról, mintha csak egy tárgy volna, aki "bárkié is lehet" és csak a hallottak másik felére koncentráltam. Hát, így azért elég más megvilágításba kerül a helyzet.

- Ezt tényleg nem mondta - motyogtam és lebámultam az ujjaimra. Észre sem vettem, hogy időközben megálltunk, csak most, hogy Alex felhívta rá a figyelmem.

- Nézd csak meg, Maddy!

Fejemmel követtem az irányt, amerre Alex mutatott és megpillantottam Austint. Egy kerítéssel elzárt kosárpálya közepén állt, félmeztelen felsőteste és haja is fénylett az izzadságtól, miközben párszor keményen pattintotta a labdát a betonhoz, majd kosárra dobott, de elvétette. Innen nem láttam tisztán, de belerúgott a palánkról visszapattanó labdába, ujjait a tarkójára kulcsolta és felnézett az égre, mozdulatai egyértelműen dühről árulkodtak. - Mióta olyan csúnyán összevesztetek, Austin egyáltalán nem önmaga. Mindennap suli után kijön ide és addig dobálgat, amíg ki nem adja magából a dühét - vallotta be barátja. Szóval, itt van, amikor eltűnik otthonról... Hallottam Alex szavait, de nem néztem rá, tekintetem egyetlen egy pontra szegeződött, a fiúra az utca másik oldalán, aki egyértelműen szétesettnek látszott. Azt is tudtam, hogy ez miattam van. - Még sosem láttam, hogy egy lány miatt így viselkedett volna - csóválta a fejét és kicsit értetlennek látszott, de ez nem lepett meg, jómagam is az voltam.

Értetlen és kétségbeesett. - Mit csináljak? - suttogtam, még mindig Austinra bámulva. Még egyszer próbálkozott, de a labda jó fél méterrel arrébb ért célt, majd elgurult a pálya másik oldalára. Ezután nem vesződött tovább, felkapta  a pólóját és a táskáját, aztán kilökte a vaskaput és eltűnt a szemem elől. - Mit vár tőlem? - néztem fel Alexre segítségkérően. - Tudja, hogy nem lehet...

- Tudja, de nem bírja elfogadni - biccentett. - Én csak azt mondom, hogy adhatnál neki egy esélyt. Austin jó srác és ezt nem csak azért mondom, mert a legjobb haverom.

Zavartan néztem félre, az agyamban egymás kergették az ellentétes érzelmek, érvek és ellenérvek. Szerettem volna azt mondani, hogy nem szabad, de valahol mélyen tudtam, hogy én is akarom és nem leszek képes sokáig elfojtani az érzéseim, barát ide vagy oda. Végül nagy sokára, amikor már magam sem hittem, megtörtem a ránk telepedett csendet és kissé feszengve Alexhez fordultam, aki eddig türelmesen várakozott. - Elvinnél Wesley-hez?

CHAPTER TWENTY-ONE

Sziasztok!

Szombat van, az az, itt az ideje, hogy közzétegyem a következő részt. Főleg, hogy ma ünneplünk: ezúton is Boldog Szülinapot kívánnék egy drága olvasómnak. Isten éltessen, Virág! :)

És jó olvasást! <3 X

__________________________________________________

Miután leültünk az egyik asztalhoz és leadtuk a rendelésünket, tenyerembe támasztottam az állam és jelentőségteljesen néztem Wesleyre, közben az asztal lapján kopogtattam a körmeimet.

- Rendben, meggyőztél - nevetett fel végül rövid hallgatás után, mire elégedetten fészkelődni kezdtem a széken és kényelmesen elhelyezkedtem. - Tudod, régebben Austin és én elég jó haverok voltunk.

- Ti ketten? - Kétkedő arckifejezésem láttán újra elnevette magát és be kellett ismernem, imádtam a nevetését, ahogy a kis nevetőráncok megjelentek a szája sarkában - majdnem annyira tökéletesek voltak, mint Austin gödröcskéi.

- Nem túl hihető, igaz? De tényleg így volt - erősítette meg Wes, majd hozzátette. - Persze nem a legjobb barátok, az mindig is Constancio volt, de a kosár révén elég jól összehaverkodtunk.

- Mi történt, amiért most ennyire utáljátok egymást? - érdeklődtem kissé feszülten. Tudtam, hogy másodpercekre vagyok attól, hogy megtudjak egy olyan dolgot, ami talán nem fog tetszeni, ebben biztos voltam.

- Nem utáljuk egymást - rázta a fejét a velem szemben ülő fiú, majd egy pillanatra elhallgatott, mikor megjelent a pincérnő és lerakta elénk a tányérjainkat. - Ez inkább csak versenyhelyzet. 

- De miért versengtek? Nem lehetne csak egyszerűen, hogy megint jóban legyetek? - Szerettem volna, ha ez a két fiú - akik egyértelműen fontosak lettek nekem és akiket kedvelek, talán jobban is, mint azt szeretném - kibékülnek. Na és persze, ha nem hoznak minden alkalommal kínos helyzetbe, ha valamelyikükkel találkozom és ez nem tetszik a másiknak.

- Ez nem ilyen egyszerű, Maddy - csóválta a fejét Wesley. - Lissa és én tavaly együtt jártunk. Azután kezdtük el találkozgatni, hogy bekerült a pom-pom csapatba és nem sokkal utána összejöttünk. Három hónapot voltunk együtt, amikor közölte velem, hogy szakítani akar, mert nem bírja ezt a kötöttséget. Aztán két nappal később együtt láttam Austinnal, kézen fogva sétálgattak és nem úgy tűnt, mintha ez annyira zavarná Lissát meg a kötöttség iránti ellenszenvét.

- Nem! - tört ki belőlem akaratlanul is ez az egy szó és úgy éreztem, hogy a gyomrom apróra zsugorodik.

- Később azt is megtudtam, hogy akkor már egy hónapja folyamatosan találkozgattak a hátam mögött - tette hozzá Wesley és megrántotta a vállát, mintha nem jelentene neki semmit. Tudtam, hogy a fiúk gyűlölnek ilyesmiről beszélni és a világért sem ismernék el, hogy érdekli őket, de láttam a szemében, hogy fájt neki, amit az állítólagos barátja és barátnője tett. - Ezért viselkedik így veled, Maddy. Egyszerűen nem bírja elviselni, ha egy ilyen gyönyörű és kedves lány, mint te, a közelemben van és nem lehet az övé. Magának akar mindent és mindenkit. Bánom, hogy ezt nem vettem észre hamarabb és évekig a barátomnak tartottam egy ilyen embert - húzta el a száját keserűen.

Nem reagáltam a mondandójára, hallottam és felfogtam a szavakat, de képtelen voltam bármit is mondani. Ennyire félreismertem volna Austint? Tény, hogy voltak rossz pillanatai és sokszor igazi seggfejként viselkedett, de mégis... - a buli utáni éjszaka a fürdőben, a hajón és később a szobámban -, azok a pillanatok, a szavai olyan őszintének tűntek. Most pedig kiderül, hogy hazugság volt az egész? Csendben ültem és mellkasomat fájdalmasan szorította a tudat, hogy Austin nem is akar engem igazán. Nem akar velem lenni, csak azt, hogy Wes ne kaphasson meg.

- Tudom, hogy érzel iránta valamit - folytatta Wesley, mikor látta, hogy nem vagyok képes megszólalni. - De azt is, hogy engem is kedvelsz. És az is tudom, hogy ez most fura lesz és váratlan, de én is nagyon kedvellek és szeretnélek jobban megismerni - húzta féloldalas mosolyra a száját. - Szóval... mit gondolsz Maddy, lennél a barátnőm?

~***~

Alig csuktam be magam mögött az ajtót, lépteket hallottam és egy másodperc múlva Austin bukkant fel az előszobát és nappalit elválasztó ajtóban. Egy pillantást vetettem az arcára, amely most aggodalmat és bűntudatot tükrözött, de képtelen voltam tovább bámulni a zöldes szempárt. Úgy nem, hogy tudtam, semmi sem volt igaz abból, amiről én végig azt hittem.

Lerúgtam a cipőmet és megpróbáltam elmenni mellette, de utánam lépett és elkapta a csuklómat. Megpördültem, amitől kezem kicsúszott az övéből és olyan gyilkos dühvel meredtem rá, ahogy csak tudtam. Legszívesebben megütöttem volna, bántani akartam, úgy, ahogy ő bántott engem, mikor elhitette velem, hogy amiket mondott és tett, hogy az érzések, amikről beszélt, valódiak. De nem voltak azok. Csak egy nagy, színes papírba csomagolt hazugság volt az egész.

- Nézd Maddy, én sajnálom, hogy úgy neked estem a suliban - bukott ki Austintól és gyors, ideges mozdulattal a hajába túrt, ám most az egyszer nem hozott lázba ez a mozdulat. - Csak dühített, hogy azok után, ami a hajón és a szobádban történt, te még mindig foglalkozol azzal a...

- Azzal a seggfejjel? - vágta közbe, szinte kiabáltam. - Tudod Austin, én nem Wesley-t illetném ezzel a jelzővel, azok után, amit ma megtudtam!

- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát értetlenkedve és előre lépett, de elutasítóan kinyújtottam a kezem, hogy távol tartsam magamtól.

- Miért nem elég neked Lissa? Miért kellek én is? - emeltem fel a hangom még jobban. - Vagyis ez nem jó szó, mert nem kellek neked, igaz? Egyszerűen csak nem akarod, hogy Wes bármit is kapjon, mert féltékeny vagy rá! És Desireenek igaza volt, naiv vagyok és hülye, amiért bedőltem neked, amikor te kezdettől fogva mindent csak azért csinálsz, hogy Wesley-nek rossz legyen! Valld be, hogy csak egy újabb játékszer vagyok a mocskos kis játékotokban! - Már hisztérikusan visítottam és hálát adtam az égnek, hogy Michele nincs itthon és nem hallja, különben hatalmasat csalódna bennem.

- Elég legyen már! - ragadta meg a két kezem Austin. - Mit mondott neked az a szemétláda?

- Csak az igazat! - szegtem fel a fejem és harciasan néztem a fiúra.

- Ne játszadozz Maddy!

- Hogy Lissa veled csalta meg őt! Hogy miközben Wes-szel járt, a háta mögött veled kavart! Hogy a barátod volt, te mégis hátba szúrtad! És, hogy most velem is ugyan ezt tervezed! - sziszegtem az arcába. - Nem értem, mit vártam tőled!

- Ez rohadtul nem így volt - hunyta be a szemét és vett egy mély levegőt, talán, hogy lehiggadjon. - Hagy mondjam el, csak hallgass meg!

- Ez szép, de az a helyzet, hogy nem hiszek neked, úgyhogy ne fáradj - forgattam meg a szemem és megpróbáltam kiszabadítani magam a kezei közül.

- Éppen most szakítottam miattad Lissával, úgyhogy ne csináld ezt a szarságot! - Szorítása erősödött rajtam, az ujjai szinte belemartak a karomba és össze kellett szorítanom a számat, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban.

- Austin, ez fáj - suttogtam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon, nem csak a sajgó kezem, de az egész helyzet miatt.

Ezt hallva a fiú azonnal elengedett, így hátráltam pár lépést, tenyeremet a fájó pontra szorítottam, könnyeim megállíthatatlanul törtek elő. - Ne haragudj Mad, én csak... nem gondolhatod ezt. Hinned kell nekem - csóválta a fejét elkínzott arccal.

- Már nem számít, mit gondolok. Wesley megkért, hogy legyek a barátnője és én igen mondtam. Többi nincs miről beszélnünk - adtam meg a kegyelem döfést.

Kár, hogy nekem ez ugyanannyira fájt, mint neki.

CHAPTER TWENTY

Hai babes!
Rész. Nem húzom az időt, késő van. Remélem tetszeni fog. Csók, jó olvasást! xx
__________________________________________________

Napokig nem tudtam kiheverni a történteket, pedig Austin teljesen úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, akárhányszor összefutottunk, nem látszott rajta semmiféle érzelem. Ellenben velem, aki - bár próbáltam elfojtani az érzéseim, valamint maradéktalanul fagyosnak és kimértnek mutatkozni - mindig kudarcot vallottam.

Úgy éreztem megőrültem és talán csak beképzeltem az egészet, sem a hajó, sem pedig a szobámban lezajlott események nem voltak valósak, de aztán csak magam elé kellett képzelnem az arcát és az ajkát az enyémen, hogy tudjam, ilyet semmiképpen nem tudnék magamtól kitalálni. 

Az Austin miatt érzett kimondatlan dühöm és elkeseredettségem azzal próbáltam kompenzálni, hogy hálásan fogadtam Wesley minden felém irányuló gesztusát és a közeledését. Legbelül persze tudtam, hogy ez hosszú távon nem megoldás, de olyan tehetetlen voltam, hogy akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Hezitálás nélkül mondtam igent, amikor Wes egyik nap suli után ebédelni hívott és figyelmen kívül hagytam Desiree helytelenítő pillantásait. Már ő is tudott a második csókról, de mikor elmondtam neki, csak legyintett és rávágta: "sejtettem, hogy ez lesz". Persze, ő megmondta, hogy Austin hormonjai nem nyugszanak és igaza is lett.

Éppen a folyosón baktattam a szekrényem felé, hogy összeszedjem a cuccom és találkozzam Wes-szel az előcsarnokban, amikor Austin bevágódott mellém és két lépéssel elérte, hogy szembe fordulhasson velem, így késztetve megállásra.

- Hazaviszlek - jelentette ki, minden további nélkül.

Legelső meglepetésemben köpni-nyelni nem tudtam. Úgy látszik, sosem leszek képes megszokni, hogy Austin csak úgy felbukkan és meghökkentő dolgokat tesz vagy mond. - Nem kell - hárítottam el, miközben megpróbáltam kikerülni, de újra elém lépett. Páran a szemüket meresztették ránk és összesúgtak, kezdtük felhívni magunkra a figyelmet.

- Ne hülyéskedj, csak annyit kértem, hogy ülj be a rohadt kocsiba, hogy hazavihesselek - szűrte a szavakat összeszorított fogán keresztül és lejjebb hajtotta a fejét, így túlságosan is közel került hozzám, éreztem az illatát és akár könnyedén meg is csókolhattam volna. Ha akartam volna.

- Nem kell hazavinned - ismételtem meg és vele ellentétben, én teljesen nyugodt voltam. - Ebédelni megyek. Wesley-vel. Úgyhogy szólhatnál Michele-nek, hogy később érek haza, de ha gondolod, én is felhívhatom és akkor nem kell fáradnod - mosolyodtam el, hiszen tudtam, hogy számára is egyértelmű volt, az utolsó mondatot gúnyolódásnak szántam. - Ne csináld ezt, Austin. Úgy hisztizel, mint valami havibajos kis csaj - ráztam a fejem, hogy lássa, belefáradtam a vitába.

Egy pillanatig álltam a tekintetét, de olyan dühödten meredt rám, hogy kényszeredetten elkaptam a tekintetem. Mint kiderült, nem volt túl jó ötlet, mivel most már a folyosón tartózkodók közül mindenki minket bámult, még a hátul lévők is lábujjhegyre állva próbáltak elcsípni valamennyit a civódásunkból.

- Baszd meg, Gilbertet - morogta végül, úgy, hogy csak én halljam. - Vagy tudod mit? Majd ő megteszi, úgy is csak arra vár!

Leforrázva meredtem rá. Ez felért egy arculcsapással, mintha most visszaadta volna a múltkori pofont. Hogy volt képes ilyet mondani? Hogy volt képes, amikor ő játszik velem, ő teszi tönkre a napjaimat a folyamatos hangulatváltozásaival?

- Rohadj meg! - tört ki belőlem. - Mert neked aztán kurvára tisztességes szándékaid vannak, ugye?

- Nem ismered őt, Mad - ragadta meg a karom, ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésemre. - Nem olyan, amilyennek te hiszed.

Pengevékonyra szorítottam a szám és kitéptem magam a szorításából. - Téged sem ismerlek. Volt egy rövid időszak, amikor azt hittem, hogy igen, de hatalmasat tévedtem - sziszegtem az arcába, aztán kikerültem és otthagytam. 

- Ez az, szaladj csak hozzá!

- Menj a francba! - vágtam vissza. 

- Csak utánad!

- Fenébe! Francba! - szitkozódtam halkan, hiszen ahogy átvágtam a folyosón összegyűlt tömegen,  tudatosult bennem, hogy az iménti összeszólalkozásunknak a fél suli a fültanúja volt. Holnapra már mindenki tudni fogja, hogy Austin Mahone és Madelaine Carmichael a suli folyosóján esett egymásnak.

Hallottam a hátam mögött a csattanást, megkérdőjelezhetetlen volt, hogy Austin ököllel vágott rá az egyik szekrényre. - Ne erőlködj! - kiabáltam vissza. Ha már így állunk, mindenképp azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó.

Elhagytam a folyosót és az előcsarnokba siettem, ahol már ott várt Wesley, vállával könnyedén támaszkodott az egyik oszlophoz és figyelte, ahogy közeledem.

- Ne haragudj, hogy késtem. Feltartottak, de most már indulhatunk - lihegtem, amikor odaértem mellé.

- Ja, tudom - bólintott és tekintetét fürkészőn az enyémbe fúrta. Elpirultam a gesztustól és kapkodva a fülem mögé tűrtem a copfomból elszabadult hajtincset. - Biztos, hogy menni akarsz?

- Hallottad az egészet? - kérdeztem vissza csalódottan és a szégyenkezés hulláma söpört végig rajtam. Az egy dolog, hogy holnapra úgyis megtudta volna, de az teljesen más, hogy a saját szemével látta és hallotta, amiket Austin mondott.

- Nagyjából - rántotta meg a vállát, mintha egyáltalán nem lenne nagy dolog. Talán neki nem is volt, nekem viszont annál inkább. - De nyugi, már régóta nem veszem magamra, amit Mahone mond nekem. Mindig is irigy volt arra, ha nekem összejött valami és azt rendszerint magának akarta - magyarázta, miközben udvariasan maga elé engedett és elindultunk a sulitól nem messze lévő kis kajáldába.

- Ezt, hogy érted? - faggatóztam, mert a hanglejtéséből azt szűrtem le, hogy az én érkezésem előtt is történtek már dolgok, amik miatt ilyen rossz a két fiú viszonya. Jóformán két részre szakadt az iskola és míg az egyik fele Austint támogatta, addig a másik rész Weshez csapódott, ez pedig azzal, hogy én bekerültem a képbe csak még jobban kiéleződött.

- Hosszú lenne elmesélni. - Wesley megpróbálta hárítani a kérdezősködésem, de ez csak még kíváncsibbá tett. Valami van itt, amiről nem tudok, márpedig ha belekerültem a dolgok közepébe, nekem is jogom van megismerni a történetet.

- Mi pedig éppen egy hosszú ebédre megyünk, ahol bőven lesz időd elmesélni - válaszoltam neki, mire felnevetett és átkarolva a vállam, az oldalához szorított.

- Nem adod fel, amíg el nem mondom, igaz? - vigyorgott le rám, majd legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra.

- Túlságosan kiismertél - viccelődtem és próbáltam lazának mutatkozni, hogy elrejtsem a zavaromat.

Kétségtelen, hogy nem voltam közömbös Wes számára, ez az érzés pedig kölcsönös volt. Wesley-vel minden sokkal nyugodtabb volt, mindegy volt miről beszélünk, mindig megtaláltuk a közös nevezőt. Más talán ezt nevezte volna a tökéletes kapcsolatnak, de én máshogy gondolkoztam. Kedveltem a fiút, de amikor vele beszéltem vagy csak vele voltam, hiányzott minden izgalom. Viszont, Austin mellett sosem tudhattam, mi fog történni. Rengetegszer összevesztünk és sosem rejtettük véka alá a véleményünket, éppen ezért nem sok mindenben tudtunk megegyezni. Mégis ez vonzott még közelebb hozzá, ez az összeférhetetlenség. Vagy talán az, hogy tilos volt.

Ezért is határoztam el, hogy kiverem őt a fejemből és csakis Wesley-re koncentrálok. Kedves fiú, érdeklődik irántam és szeretem vele tölteni az időmet. Idővel talán sikerül megszeretnem.

Talán.

CHAPTER NINETEEN

Sziasztok Drágák!

Nincs mentségem, hogy miért késtem ennyit a résszel. Megtörtént és kész. Nem tudom, maradt-e még, aki olvassa, de most hoztam a folytatást, és megígérem, hogy próbálok minden héten legalább egy részt felrakni. Remélem tetszeni fog, fontos dolgok történnek ebben a fejezetben! 

Jó olvasást! :) X

_________________________________________________

Valami nem volt rendben.

Úgy értem, azon kívül, hogy vészesen közeledett az idő, amikor is Lissával dolgoznunk kellett a közös biológia projektünkön. Nem tudtam élvezni a délelőttöt, mert mindig a délután közelgő "veszélyre" gondoltam. Ráadásul ide fog jönni. Tulajdonképpen furcsálltam is, hogy mióta itt vagyok, Austin még csak utalást sem tett rá, hogy Lissa bármikor is járt volna itt. Vagy szándékozna.

De most Austinnal akadt problémám... Leginkább az, hogy nem volt vele probléma. Az elmúlt két napban nem vitáztunk, nem kaptunk össze semmin, de még csak elszórt megjegyzéseket sem tettünk egymásra. Valójában nagyon is kedvesen viselkedett, de ez csak még furábbá tette a dolgot.

Most pedig bevonult a szobájába, miután megjegyezte, hogy nem akarja megzavarni a munkánkat a jelenlétével. A meglepetéstől alig bírtam kinyögni egy oké-t, mire még egy mosolyt is kaptam tőle, majd eltűnt az ajtó mögött.

A csengő dallamos hangja szakított ki a tépelődésből és tudtam, hogy Lissa érkezett meg. Michele alig egy órája ment el itthonról, Austin pedig felszívódott, ezért magamra voltam utalva 160 centi és 50 kiló tömény utálattal szemben. 

- Azt hittem már elfelejtetted, hogy jövök - förmedt rám köszönés helyett, miután ajtót nyitottam neki, majd úgy vonult el mellettem, mintha én lennék vendég az ő lakásában, nem pedig fordítva.

- Neked is szia - mosolyogtam rá halványan, nem akartam okot adni arra, hogy arról panaszkodhasson Mrs. Cameronnak, mennyire nem voltam együttműködő.

- Igen-igen, na elkezdhetjük végre? - legyezett felém szépen manikűrözött kezével. - Nincs időm egész nap itt álldogálni, még rengeteg dolgom van!

Szerettem volna rákérdezni, hogy a rengeteg dolog a vásárlást, a barátnőivel való vihorászást és egy utat a fodrászhoz jelenti-e, de végül visszafogtam magam és csak megadóan bólintottam. Áttereltem a nappaliba, ahol már előkészítettem mindent, ami kellhet a közös munkához. Lissa vonakodva vette kezébe az egyik könyvemet és pergetni kezdte a lapokat.

- Annyira nem vágom ezt az anyagot! - fintorodott el és anélkül dobta vissza a könyvet az asztalra, hogy egyáltalán beleolvasott volna. Aztán fogta a táskáját, előhalászott belőle egy kézitükröt és vizsgálni kezdte az arcát. Legszívesebben megforgattam volna a szemem és mondtam volna valami olyat, ami kicsit sem nevezhető barátságosnak és vendégszeretőnek, de inkább csendben maradtam és türelmesen vártam, hogy befejezze. - Figyu, merre van a  mosdó? Rendbe kell szednem magam! - nézett fel rám és összepattintva a tükröt, visszacsúsztatta a táskába.

Elnyomtam magamban a késztetést, hogy megjegyezzem, még csak most érkezett meg és elmagyaráztam neki, hol találja a fürdőt.

- Oké, öt perc és itt vagyok! - közölte, magas talpú szandáljában már az emelet felé tipegve. - Addig talán elkezdhetnéd vagy valami - javasolta egy mosolynak álcázott fintorral.

Őrület, de Lissának szemrebbenés nélkül sikerült elérnie, hogy a saját otthonomban megalázottan és kényelmetlenül érezzem magam. Egy sóhaj kíséretében úgy tettem, ahogy javasolta és hozzákezdtem az anyag átnézésének és rendszerezésének, hogy legalább haladjunk is valamit.

Öt perc elteltével kezdtem a lépcső felé tekintgetni, de nem hallottam az árulkodó léptek kopogását. Mikor Lissa újabb tíz perc múlva sem került elő, már valamivel gyanakvóbb voltam, ugyanis kételkedtem abban, hogy ennyi ideig tartana megigazítani a sminkjét. Ebben a gyanúmban az emelet felől érkező fojtott kuncogás erősített meg. Ugyan mi a fenéért nevetne a fürdőben?

Felálltam és felrohantam az emeletre. Ahogy arra számítottam a fürdő üres volt, viszont Austin szobájából halk nevetés és beszéd zaja szűrődött ki. Lissa nemtörődömsége és felelőtlensége addigra már annyira feldühített, hogy szinte gondolkodás nélkül nyitottam be... mint kiderült, rendkívül helytelen módon. Ez volt az utolsó dolog, amit látni akartam.

Austin hanyatt feküdt az ágyán, Lissa pedig a csípőjén ült és lehajolva a fiúhoz a nyakát csókolgatta, miközben Austin keze a csípőjét markolta. Amint ezt megláttam, azonnal el akartam tűnni, de a testem nem engedelmeskedett, mindössze arra voltam képes, hogy tovább bámuljam őket. A zajra mindketten felkapták a fejüket, de míg Austin megdöbbenve meredt rám, addig Lissa inkább diadalmas pillantással viszonozta az enyémet.

- Upsz. Megfeledkeztem a biológiáról. Bocsi Maddy - mosolygott rám Lissa, megtörve a csendet és felegyenesedett, de még mindig nem szállt le Austinról.

- Uhm, semmi gond. Folytassátok csak, majd... majd befejezzük máskor. - Akárhogy is igyekeztem, a hangom elcsuklott a mondat közepén és nem tudtam tovább a szemükbe nézni. - Nem is zavarok tovább - tapogatóztam a kilincs után lehajtott fejjel, majd becsaptam magam mögött az ajtót és egyenesen a szobámba rohantam.

Az arcomon folyó könnyek miatt tagadni sem tudtam volna, hogy felzaklatott a dolog és ezt most már a szomszéd szobában lévő páros is tudta. Egyértelmű volt, hogy Austin ezt akarta elérni. Kedves volt velem, figyelmes és én már azt hittem, kezdenek helyrejönni a dolgok, de ő az egészet csak azért csinálta, hogy aztán még nagyobbat üthessen, még nagyobb fájdalmat okozhasson. És hát, semmi értelme nem lenne hazudni; sikerült is neki. Desiree-nek igaza volt, tényleg hihetetlenül naiv voltam, de túl későn ismertem be magamnak.

Alig egy perce lehettem bent, amikor újra nyílt az ajtóm és Austin rontott be a szobámba. Gyorsan elfordultam, hogy ne lássa a könnyeim és kézfejemmel megtöröltem a szemem. - Minek jöttél utánam? Jól vagyok ne aggódj, csak nem akartam tovább nézni a kis műsorotokat! - támadtam neki. A hangom merő gúny és keserűség volt, de már nem érdekelt, hogy rájön-e.

- Elküldtem - válaszolt Austin. - Csak úgy bejött a szobámba, arról zagyvált, hogy te küldted fel őt hozzám, aztán rám mászott. Én egyáltalán nem akartam, de megcsókolt és...

- Ó kérlek, kímélj meg a részletektől! - emeltem fel a kezem, hogy elhallgattassam. - Tudod, amikor rátok nyitottam, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy annyira tiltakoztál volna - tettem hozzá és felé fordultam. Az arcom minden bizonnyal vörös volt és puffadt, mert Austin arckifejezése azonnal megváltozott és aggódva közelebb lépett.

- Te sírtál?

- És, ha igen? - csattantam fel. - Mit érdekel az téged?

- Miért? - kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva az elutasító viselkedésemet. Nem akartam vele beszélni, csak egyedül maradni és jól kisírni magam, amiért hagytam, hogy az érzelmeim megint befolyásolják a józan eszemet.

- Azért... azért, mert azt hittem barátok vagyunk! És a barátok nem csinálnak ilyet - dadogtam, de még számomra is szánalmasnak hangzott, ahogy próbáltam hazudni neki.

- A barátod akartam lenni, de te visszautasítottál.

- Nem úgy értettem - tiltakoztam és egy pillanatra összeszorítottam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeim. Túl sokáig meséltem be magamnak, hogy ami történt, nem történhet meg újra és most egyenesen az újabb hibámmal néztem farkasszemet. Tökéletes, de gyilkos hiba és én újra belebuktam. Belebuktam a zöld szempárba és a hibátlan mosolyba.

- Biztos vagy benne? - Austin már előttem állt, mire kinyitottam a szemem, mindössze egy lépés választott el minket egymástól. - Biztos vagy benne, hogy amit a hajón mondtál, azt úgy is gondolod?

Ahogy a szemembe nézett, a zöld szempár belemélyedt az enyémbe és képtelen voltam hazudni. - Nem - suttogtam, lehajtva a fejem. - De...

- Francba is! Leszarom a törvényt - káromkodta el magát, aztán minden figyelmeztetés nélkül, két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Hagytam neki. Csak álltam, kezem a testem mellett lógott és éreztem, hogy ajka mozog az enyémen, de nem viszonoztam. Ami a legszörnyűbb volt, hogy éreztem rajta Lissa parfümjét és rúzsát. - Mi a baj? - húzódott el, mikor megérezte, hogy valami nincs rendben, tekintete az enyémet kereste, de elfordítottam a fejem.

- Nem hagytad, hogy befejezzem. Akkor hazudtam az érzéseimet illetően, de most nem fogok. Talán ez a kis incidens kellett hozzá, hogy rájöjjek - nevettem fel idegesen és leráztam magamról a kezeit. - Nem akarok tőled semmit, csak azt, hogy ezentúl hagyj békén. Én már feladtam ezt. Kérlek, csak hagyj békén. - A hangom könyörgésbe fulladt.

Úgy tűnt, kell pár másodperc, amíg Austin megemészti a szavaimat. Megfordult és az ajtó felé indult, de mielőtt még becsukta volna maga mögött, jókora terhet zúdított rám a szavaival.

- Lehet, hogy te feladtad, de én nem fogom.