2014. november 23., vasárnap

CHAPTER TWENTY-FOUR

Sziasztok! 
Bocsánat, hogy megint kihagytam egy hetet. Nem mondom, hogy nem lett volna időm feltölteni a részt, de valahogy mindig eltolódott, aztán el is feledkeztem róla... de most itt van! Nekem személy szerint nagyon tetszik, szerintem aranyos lett és felszínre kerülnek olyan dolgok, amik fontosak lesznek a jövőben is. Remélem, hogy tetszeni fog! :)
__________________________________________________

Órák óta feküdtünk egymás mellett, hol csókolóztunk, hol csak bámultunk egymás szemébe. Volt, hogy felnevettem, magam sem tudom, mi volt olyan vicces, aztán Austin is csatlakozott és percekig küszködtünk, hogy lecsillapodjunk. Tökéletes délután volt, az első hosszú idő óta, mikor nem rágódtam azon, hogy mit is művelek, csak élveztem a pillanatot.

- És most mi lesz? - fordultam egyszer csak Austinhoz, aki éppen az egyik hajtincsemmel játszott, de a kérdésemre felemelte a fejét és értetlenkedve felvonta a szemöldökét.

- Mivel mi lesz?

- Velünk - válaszoltam, majd felnyomtam magam és hátamat a kanapé karfájának vetve néztem le a fiúra, aki most fejét az ölembe hajtotta. Eleget téve a vágyamnak, a hajába túrtam, ujjaim végigsimították a göndör fürtöket, mire Austin becsukta a szemét és elmosolyodott, ettől pedig az én ajkaimra is kiült egy kis mosoly.

- Mi lenne? A barátnőm vagy, én a barátod és ebben az a különösen jó, hogy akkor csókolhatlak meg, amikor csak akarlak - vont vállat, majd felkönyökölt és közelebb hajolt, mintha bizonyítani akarná az elméletét, de két kezem közé fogva az arcát, megállítottam, rosszalló fejcsóválással kísérve a mozdulatot.

- Nagyon jól tudod, hogy ez nem így van. Attól, hogy én megengedem, ez még ugyanúgy tilos - utaltam a kettőnk között történő dolgokra. Ám úgy tűnt, Austint egyáltalán nem érdekli, hogy éppen most is megszegjük a törvényt, amint rájött, hogy nem tréfának szántam a csók dolgot, valamiféle békés hangulatba zuhant és nyoma sem volt az előző hetek idegességének rajta.

- Nem tudom, hogy mi lesz - szánta rá magát a válaszra. - Lehet, hogy kinyírjuk egymást, ha valamiben nem fogunk megegyezni, ki tudja? - vigyorgott rám, mire élesen beszívtam a levegőt és megforgattam a szemem. - De az a fontos, hogy most itt vagyunk és ezt az időt kell kihasználnunk. És érezd különlegesnek magad, mert te vagy az első lány, akinek ilyen nyálas dolgokat mondok - tette hozzá, csak, hogy megölje a szép pillanatot.

Meglepetten néztem rá. Még nem sokszor hallottam őt ilyen komolynak és őszintének, megint egy újabb oldalát ismerhettem meg. Tetszett, hogy ennyire megnyílik előttem, ettől tényleg különlegesnek éreztem magam, még ha nem is voltam az.

- Tuti, hogy az enyém lesz az utolsó szó a vitákban - jegyeztem meg félvállról, majd fogtam a két joystick-ot és az egyiket odadobtam neki. - És az is, hogy most lealázlak bármilyen játékban!

 Austin szemében játékos fény villant, majd ülő helyzetbe tornázva magát, azonnal válaszolt a kihívásomra. - Ó, azt csak szeretnéd! Évek óta ezeken edzem magam, senki sem tud elverni! - hangsúlyozta ki a senki szócskát fölényesen.

Válaszul csak rámosolyogtam, aztán bekapcsoltam a játékot és visszaültem mellé a kanapéra. - Azt majd meglátjuk - motyogtam, szándékosan úgy, hogy ő is meghallja. - Ne csak a szád legyen nagy, mutasd, hogy mit tudsz!

- Ó, bébi, hidd el, nem csak a szám az egyetlen testrészem, ami nagy - kacsintott rám, mire tekintetem akaratlanul is lefelé vándorolt. Erre a fordulatra igazán nem számítottam, ezt mutatta az is, hogy belepirultam a srác eme mondatába, amit ő győzedelmes vigyorral nyugtázott.

Úgy tűnt, Austin - egyenlőre - beérte ennyivel is, mert ezután a játékra terelte a figyelmet és a következő két órában nem került szóba semmilyen kínos téma... kivéve talán azt, hogy csúnya vereséget szenvedtem bármelyik játékban, amit csak kipróbáltunk, hiába bizonygattam az elején, hogy ez pont fordítva lesz.

Viszont nem vetette a szememre a győzelmét, helyette magához húzott és egy futó csókot nyomott a szám sarkába. - Gyakorlás kérdése az egész, legközelebb jobb leszel - biztatott. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a gyomrom sürgető korgása félbeszakította a beszélgetésünket. - Éhes vagy? - mosolygott rám a fiú, mire bólintottam. A játék hevében nem is éreztem éhséget, most viszont a gyomrom jelezte, hogy a reggeli már nagyon régen volt.

Austinnal azonban még az ebédkészítés sem volt problémamentes. Amikor felvetettem, hogy megcsinálhatnánk mi az ebédet, hogy ezúttal ne Michelenek kelljen vele bajlódnia, azonnal beleegyezett, de már egy olyan egyszerű feladat, mint a zöldségek felszeletelése is nehéznek bizonyult számára, így az ebéd helyett, a kezén lévő vágást kellett leápolnom. Emiatt Michele az elkészült zöldséges ravioli helyett, egy bekötözött kezű Austint talált. Miközben én nevetve meséltem nevelőszülőmnek Austin bénázását a szeletelő késsel, a fiú végig duzzogva ült mellettem, de amikor békítően rámosolyogtam, karját körém fonta és közelebb húzva, nyomott az arcomra egy puszit. Michele arcán egy pillanatra meglepettség suhant át, én elpirultam, Austin viszont mintha semmit sem vett volna észre az egészből.

- Jól van kisfiam, amíg Maddy-vel elkészítem az ebédet, inkább kerüld a konyhát - állt fel végül az édesanyja és a törlőruhával kihessegette a fiút, aki vigyorogva, feltartott kézzel hátrált.

Próbáltam neki jelezni, hogy ne hagyjon magamra, hiszen - ellentétben vele -, én tudtam, miért akar velem kettesben maradni Michele. Hogyan is lehettem olyan bolond, hogy abba nem gondoltam bele, ő mit fog szólni ehhez az egészhez? Austin azonban nem vette a lapot és két másodpercen belül már ott sem volt. Michele becsukta az ajtót és felém fordult, épp, amikor kibukott belőlem:

- Michele, én annyira sajnálom! Hidd el, nem szándé... - Az asszony azonban felemelte a kezét, hogy elhallgattasson, így félbehagytam a mondandóm és idegesen beharaptam a szám szélét. Biztos voltam benne, hogy mindjárt a fejemhez vágja ugyanazokat a dolgokat, mint amit Dominic szülei is mondtak nekem. Hogy nem ezt várták tőle, és csalódtak bennem...

- Maddy, te is nagyon jól tudod, hogy ez nem helyes - kezdett bele, mire csak szégyenkezve bólintottam, lehajtottam a fejem és a márványpultra szegeztem a tekintetem. Nem tudtam volna így Michele szemébe nézni.

- Tudom és nagyon sajnálom. Nyugodtan vedd fel a kapcsolatot az intézettel, addig megyek és összeszedem a cuccom. - A végére elhalkult a hangom, torkomat szorították a feltörni készülő könnyeim. Végre volt egy otthonom, ahol szerettek, erre elcsesztem. Megint.

- Ó drágám, miről beszélsz? - Michele olyan hitetlenkedve tette fel a kérdést, hogy muszáj volt felnéznem rá. Arca ugyancsak értetlenséget tükrözött, bizonyára az előbbi szavaim miatt. - Észrevettem, hogy mostanában Austin nem volt túl jól és egyik nap hallottam, hogy vitatkoztok. Azt is, hogy miről volt szó, és bevallom, egy pillanatra elöntött a kétségbeesés, amiatt, amit tenni készültök... vagyis leginkább ő. Viszont bíztam benne, hogy te helyesen fogsz cselekedni.

- Én...

- Hadd fejezzem be, drágám! - Michele hangjában nem volt semmiféle él, mégis arra késztetett, hogy becsukjam a számat és végighallgassam. - Látom, hogy mi zajlik le Austinban és azt is, hogy te hogyan érzel. Én nem fogok semmit megtiltani, hiszen nekem az a legfontosabb, hogy boldogok legyetek. Ha így, hát így... - Egy pillanatra elhallgatott és halványan elmosolyodott. - De arra kérlek, hogy vigyázzatok. Téged kérlek meg, mert ismerem a fiam, tudom, hogy néha makacs és forrófejű, van, hogy nem érdeklik a következmények, de nem akarom, hogy bírósági ügy legyen a vége. Már a lányom vagy, nem élném túl, ha emiatt elvennének tőlem - tárta ölelésre a karját, a megszokott, szívmelengető mosolyával.

Michele utolsó mondata feltette az i-re a pontot. Kitört belőlem a sírás, előrevetettem magam és szorosan átöleltem. Régóta csináltam már ilyet, anya után senkit nem akartam így megölelni. Úgy éreztem, őt senki sem pótolhatja, de Michele most rácáfolt erre. Habár sosem lesz az anyukám, viszont megmutatta, hogy miután úgy érzed, mindent elvesztettél, jöhet egy olyan személy, aki megmutatja, hogy igenis megvan mindened, ami számít.

2014. november 9., vasárnap

CHAPTER TWENTY-THREE


Alex-en látszott, hogy most nem ura a helyzetnek, értetlenül nézett rám, de végül mégsem szólt semmit, csak beindította az autót és elindultunk. Örültem, hogy nem kérdezősködött, ugyanis még én sem tudtam egészen pontosan, hogy mit is akarok csinálni.

Még akkor sem, amikor lefékezett egy nagy, családi kertes ház előtt és biccentett, hogy megérkeztünk. Már majdnem kiszálltam, amikor eszembe jutott még valami. - Megvársz? Pár perc és jövök - fordultam vissza egy pillanatra, mire Alex bólintott és még tanácstalanabb képet vágott.

Mielőtt becsuktam magam mögött a kocsiajtót még hallottam, valami olyasmit motyog, hogy "Én megpróbáltam, haver". Arcomra kiült egy széles mosoly, bár ő ezt nem láthatta, mivel háttal voltam neki és már a ház felé tartottam. Tétován nyúltam a csengő gombja felé és reménykedtem, hogy Wes nyissa ki az ajtót és ne valamelyik családtagja. Egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőlem, amikor feltűnt a fiú alakja. bár így sem lesz könnyű és kevésbé kínos.

- Maddy? Mit keresel itt? És honnan tudtad, hogy hol lakom? - kérdezte meglepetten, de mire kimondta, tekintete a hátam mögé tévedt, pontosan oda, ahol Alex parkolt. - Mi folyik itt? Constancio hozott ide?

- Én kértem meg - kezdtem a magyarázatba. Már most gyűlöltem magam azért, amit tenni készülök, hiszen minden bizonnyal elveszítem Wesley barátságát. De ha nem mondom el, akkor Austin-t veszítem el. Melyikőjük éri meg jobban? Ördögi kör. - Nézd Wes, én nagyon kedvellek téged. Kedves vagy, vicces és nagyon élvezem a társaságod. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzek irántad semmit, mert igenis érzek. - Iszonyúan hadartam és idegesen figyeltem a fiút, akinek az arca ijesztően kifejezéstelen volt. - Minden lány örülne, ha olyan barátja lenne, mint te, de...

- De te nem - fejezte be helyettem a mondatot. - Sejtettem, hogy eljön ez a nap, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar - mosolyodott el keserűen és nekidőlt az ajtófélfának. - Mindig van egy de, ez az eset sem kivétel. Lehet, hogy kedvelsz engem, de nem vagyok Mahone, sosem fogsz úgy érezni irántam, mint iránta, fogtam. - Lemondó mozdulattal rántotta meg  a vállát.

 - Szüksége van rám - suttogtam. - Sajnálom, Wes.

- Ne sajnáld - csóválta a fejét. - Azt hiszem, ezzel már akkor tisztában voltam, amikor megkértelek, hogy legyél a barátnőm. Talán nekem is szükségem volt rád, de közel sem annyira, mint neki.

Fájtak a szavai, még akkor is, ha tudtam, hogy egyáltalán nem azért mondja, mert bántani akar, de olyan érzést keltett bennem, mintha neki nem lenne olyan fontos, hogy vele vagyok-e vagy sem. - Mit gondolsz, maradhatunk barátok? - tettem fel óvatosan a kérdést, tartva a reakciójától.

- Barátok - ismételte meg lassan, majd ellökte magát a faltól és közelebb lépett. - Ez is jobb, mint a semmi, nem igaz? - mosolyodott el, majd körém fonta a karjait, lehajtotta a fejét és megpuszilta a fejem búbját. - Barátok - suttogta a fülembe.

Megkönnyebbülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőmet és lazítva a feszült testtartásomon, viszonoztam Wes ölelését. - Köszönöm, hogy megérted - mormoltam és fejemet a mellkasának döntöttem. Pár pillanatig így álltunk, aztán Wesley elengedett, én pedig hátraléptem, ezzel megszakítva a testi kontaktust.

- Akkor, azt hiszem, majd látjuk egymást a suliban - biccentett Wesley egy kis mosollyal, ami egyszerre volt megértő és csalódott. Ez volt a végszavam. Bólintottam, intettem egy aprót, majd megfordultam és visszaindultam a kocsihoz.

Alex úgy tett, mintha elmerült volna a telefonja tanulmányozásában, de biztos voltam benne, hogy ő is végigkövette az események alakulását. Mikor visszahuppantam az utasülésbe, a zsebébe csúsztatta a készüléket és kérdőn pillantott fel rám. - Most hová?

- Haza.

~***~

Megköszöntem Alexnak a fuvart, majd besiettem a házba. Az ajtót a lehető leghalkabban csuktam be magam után, nem akartam, hogy Austin megint bezárkózzon a szobájába, mint mindig, ha én is a házban tartózkodtam. Most kellett vele beszélnem, amíg Michele nem volt itthon.

Őrültség, amire készülök, hisz egész végig arról győzködtem magam, hogy ami történt, az nem történhet meg még egyszer. De Austin nem Dominic, ezt nem szabad elfelejtenem. Míg ő kezdettől fogva egyenlő ellenfélként tekintett rám, addig Dom elcsavarta a fejem, hagyta, hogy belé szeressek és, mikor veszélyeztetve érezte magát, egyszerűen eldobott.

Beléptem a nappaliba, ahol Austin valami öldöklős- háborús videó játékot nyúzott. Az arca megrándult a jöttömre, tudta, hogy én is a szobában vagyok, de nem törődött vele, egy pillantást sem vetett rám. Én azonban eltökélt voltam, így lassan a képernyő elé sétáltam és pontosan a fiúval szemben álltam meg, ezzel elérve, hogy rám nézzen.

- Van valami gond? - szólalt meg végül kényszeredetten, mikor látta, hogy nem vagyok hajlandó megmozdulni.

Nem válaszoltam, csak meredtem rá, mire grimaszolva ledobta a joystick-ot, majd felállt, mellém sétált és kikapcsolta a konzolt. Így, hogy ilyen közel volt, már egyáltalán nem éreztem magam olyan magabiztosnak, mikor még Alex kocsijában ültem, néztem őt a kosárpályán és eldöntöttem, hogy ezt fogom tenni.

- Csókolj meg - néztem fel rá. Össze kellett szednem minden bátorságom, hogy kibökjem ezt a két szót, ami olyan sok problémát okozott már a múlt alkalommal is és megváltoztatott mindent.

- Mi? - Egy pillanatra elképedt, de aztán cinikusan elnevette magát. - Mi az, megint részeg vagy? Gilbert leitatott vagy mi? Milyen hülye játék ez megint?

- Ez nem játék, komolyan mondom, Austin. Vagy megcsókolsz most, vagy soha többet ne is lássalak. - Az adrenalin száguldott az ereimben, gondolkodni és képtelen voltam, valószínűleg ezért mondtam és tettem olyan dolgokat, amit azelőtt sosem mertem volna. Megragadtam Austin pólóját és közelebb rántottam, így már csak pár centi távolság maradt az arcunk között. - Na, mi lesz?

Austin úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de én mereven, kitartóan viszonoztam a pillantását. Viszont, amikor egy perc múltával sem tett semmit, még csak nem is mozdult, kezdtem elbizonytalanodni. Végig úgy gondoltam, hogy azért van így kibukva, mert összejöttem Wesley-vel, de most belegondoltam, hogy mi van, ha csak egyszerűen rossz időszaka van? Ha nem is miattam ilyen, én pedig csak kiröhögtetem magam. Már éppen hátrébb húzódtam volna, mikor utánam nyúlt és átkarolta a derekam.

- Mi van Gilberttel? - morogta, zöld szempárja várakozóan tekintett rám, éreztem, ahogy karja megfeszül körülöttem.

- Megmondtam neki, hogy csak a barátja akarok lenni - feleltem és kezemet Austin vállára csúsztattam.

- És én? Velem mi van? - kérdezősködött tovább. - Nekem is csak a barátom akarsz lenni?

- Éppen egy perce kértelek, hogy csókolj meg. Szerinted csak barátként tekintek rád? - forgattam meg a szemem.

- A francba is, még szép, hogy nem! - vigyorodott el, magához rántott és száját az enyémre nyomta. A múltkori finom, érzéki csók helyett most követelőző volt, de egyáltalán nem bántam... Akkor még.