2014. december 7., vasárnap

CHAPTER TWENTY-FIVE

Sziasztok!
Elnézést a késésért, most viszont hoztam a részt. Remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást! :) x
__________________________________________________

Kezdett aggasztani, hogy még negyed óra elteltével sem tudtam abbahagyni a sírást, igaz, zokogás helyett már csak halkan pityeregtem. Azt hiszem, most sikerült kiadnom az elmúlt hetekben felgyülemlett feszültséget az Austinnal való veszekedések, valamint amiatt, hogy Wes és Desiree is csalódott bennem - legalábbis én úgy éreztem, habár Wesley nem mutatta jelét, emellett Dess is egyre engedékenyebbé vált és már hajlandó volt szóba állni velem.

És hirtelen úgy éreztem, hogy beszélni akarok Dominicról. Készen állok rá, hogy valakivel megosszam, hogy kiadjam magamból a nem túl kellemes emlékeimet és tapasztalataimat a fiúval kapcsolatban.

- Beszélhetnénk? - tettem fel a kérdést és az ujjaim hegyével letöröltem az arcomat benedvesítő könnyeket. - Szeretnék valamit elmondani.

- Persze drágám, tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz! - biztatott mosolyogva és átkarolva a vállam az egyik székhez vezetett és leültetett.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt nekivágtam volna, hogy kiteregessem a múltam ezen piszkos részletét. - Szóval, három évvel ezelőtt egy másik családhoz kerültem. Kedvesek voltak, de távolságtartóak, sosem kezeltek úgy, mint a másik két gyereküket, Lainey-t és Dominic-ot. A lányuk nem igazán szeretett engem, de Dominic kedvelt. Én akkor 14 éves voltam, Dom pedig 16. Mindig a kedvemben járt, ajándékokat vett, aztán egyik nap, amikor csak mi voltunk otthon, bejött a szobámba. Éppen a házimat csináltam, ő pedig leült mellém, magához húzott és megcsókolt, azt mondta, hogy a barátnője vagyok. Nem tudtam sokat a dologról, de tetszett, ezért beleegyeztem, ő pedig kikötötte, hogy nem beszélhetek róla senkinek, legfőképp a szüleinek nem. Nem sokból állt a kapcsolatunk, csak ölelkeztünk és néha csókolóztunk. De egyik nap, amikor azt hittük egyedül vagyunk otthon, Lainey rajtakapott minket. Eszeveszetten kiabálni kezdett Dominic-kal, aztán nekem esett. Sírni kezdtem, éppen, amikor hazaértek a szüleik, így elkerülhetetlen volt, hogy ki ne tudódjon, mi is történt... Lainey egyébként is beárult volna minket. - Kis szünetet tartottam a mesélésben, most jött a legnehezebb része, ami megbélyegzett az árvaházi dolgozók és mindenki szemében. - Kate és Eric nem voltak dühösek, sokkal inkább csalódottak. Kérdőre vonták Dom-ot és már felkészültem, hogy segítek neki beismerni, amikor a fiú egész egyszerűen letagadta és engem vádolt meg, hogy követelőztem és megfenyegettem, ők pedig hittek neki. Miért is ne hittek volna? A fiuk volt, egyértelmű, hogy az ő pártján állnak, nem pedig egy árva gyerekén. Visszaküldtek az intézetbe, minden figyelmeztetés nélkül. Első este Mrs. Higgins bejött a szobámba és közölte, hogy nagy szerencsém van, amiért a házaspár eltekintett a pertől, de nagyon vigyázzak magamra, hogy ilyen még egyszer elő ne forduljon. Alig értettem belőle valamit, egyedül az járt a fejemben, hogy Dominic elárult - fejeztem be sután és az emlékek felidézése miatt újabb könnyek gyülekeztek a szemem sarkában.

- Jajj, édesem - nyúlt Michele a kezem után, minden mozdulatából és pillantásából sütött a sajnálat és az együttérzés. - Ha tudtam volna...

- Nem akartam, hogy tudd, épp ezért, ami most történt - előztem meg, mielőtt magát kezdte volna vádolni a dologgal.

 - Elmondhattad volna, tudod, hogy meghallgatlak, bármi gondod van, legyen az most vagy a múltban - szorongatta meg az ujjaimat és minden kétség nélkül tudtam, hogy valóban így van. Ez az apró gesztus csak még jobban megerősített abban, amit már eddig is tudtam: Michele és Austin rövid időn belül vált a legfontosabb személlyé az életemben.

- Tudom - vágtam rá hezitálás nélkül, majd - nem tudtam megállni - hozzábújtam a nőhöz és átöleltem a derekát, erősen szorítottam magamhoz és ahogy lehunytam a szemem, egy pillanat erejéig olyan volt, mintha anya tartott volna a kezei között. Aztán ez az érzésem elillant, újra Michele mellett ültem a kanapén és hirtelen kényelmetlenül éreztem magam. Kisvártatva pedig rájöttem, mi ennek az oka.

Olyan érzésem volt, mintha elárultam volna anyát, azzal, hogy így kitárulkoztam Michele-nek és ennyire közel engedtem magamhoz. Persze tudtam, hogy ez butaság és közelről sincs így, de néhány másodperc erejéig mégis teljesen pánikba estem. Nem voltam még felkészülve, hogy elengedjem anyát, hiába fogadtam el a gondolatot, hogy ő már sosem lehet mellettem, nem ölelhet meg és sosem fogja azt mondani, hogy szeret. Nincs is rá szükség, magamtól is tudom. Csak... hiányzik.

Kibontakoztam Michele karjaiból és gyenge, ugyanakkor őszinte mosollyal köszöntem meg, hogy meghallgatott és lelki támaszt nyújtott. - Megkeresem Austin-t - adtam tudtára, mire felragyogott az arca és megértő pillantással noszogatott az ajtó felé.

Mivel a földszinten nem találtam, ezért az emeletre indultam. Ahogy sejtettem, a szobájában bukkantam rá, de közel sem olyan állapotban, ahogy alig negyed órája elhagyta a konyhát. A jókedvének nyoma sem volt, idegesen járkált az ablak előtt és néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha ököllel akarna az üvegre csapni.

- Austin, minden rendben? - szólítottam meg, mielőtt tényleg megtehette volna.

A hangom hallatán leengedte a kezét, de nem fordult felém, helyette lehajtotta a fejét és érhetetlenül mormogott valamit. Ki nem állhattam, amikor ilyen volt, ezért közelebb léptem, hátulról átkaroltam és a hátához préseltem magam.

- Megölöm azt a seggfejet, aki megbántott - nyögte ki nagy sokára, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt az idegességtől. Egy pillanatra megdermedtem és még levegőt venni is elfelejtettem, aztán rádöbbentem, hogy miről beszél. Valószínűleg mindent hallott abból, amit Michele-nek meséltem Dominic-ról. Mindennek fültanúja volt, amit el akartam hallgatni előle, az én és az ő érdekében is, hisz tudtam, hogy így fog viselkedni.

- Felejtsd el Austin, évekkel ezelőtt volt. És amúgy sem érné meg - próbáltam a lelkére beszélni.

- Én is egy hatalmas barom voltam - folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit az imént mondtam neki. - Azt hittem tudod, mit érzek és ennek ellenére is csak játszol velem, hogy élvezed, ahogy szenvedek, miközben emiatt nem akartál kapcsolatot... igaz? - A hangjában önvád és egy kis kétségbeesés keveredett, mintha tartana attól, hogy valami egészen más állt a habozásom hátterében.

Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy tisztázzam a dolgaimat. - Én csak féltem - suttogtam és karjaim még erősebben szorítottam a csípője köré. - Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint Dom, csak... nem akartam, hogy még egyszer megismétlődjön. Nem akarok még egy embert elveszíteni, akit szeretek. - Olyan halkan beszéltem, hogy azt hittem nem is hallotta, de megfordult és két tenyere közé fogta az arcom, amiből világossá vált, hogy nagyon is figyelt rám.

- Teszek róla, hogy ez ne történjen meg, és hogy ezek itt - ujjával végigsimított az arcomon, letörölve a könnyeim, amiket észre sem vettem egészen eddig - csak is örömkönnyek legyenek. - Felém hajolt, egy pillanatig azt hittem, hogy megcsókol, de aztán csak erősen magához szorított, karjai védelmezően fonódtak körém és ebben a pillanatban ez ezerszer jobban esett, mert ebből tudtam, hogy megértette.

Hogy ő is tisztában van vele, mennyit jelent nekem.